Pilinszky János, a gyereklelkű zseni

Pilinszky: gyermeklelkű zseni, akire nem lehetett haragudni…

Milyen ember volt Pilinszky? – járt a fejemben a banálisnak tűnő kérdés, miközben olvastam, faltam vagy éppen lassan, tűnődve boncolgattam a verseit és a kevésbé ismert szépprózai szövegeit, amelyeket nemrég adott ki újra a Magvető.

Mogorva volt? Megközelíthetetlenül furcsa vagy éppenséggel gyermekien közvetlen? A nagy formátumú alkotók – különösképpen az olyan megragadó karizmával rendelkező zsenik, mint amilyen Pilinszky is volt – életútjára és személyiségére mindig is kíváncsiak voltak az olvasók, még akkor is, ha belátjuk, hogy műveiket tőlük függetlenül, a maguk teljességében kell vizsgálni, élvezni és értelmezni.

Pilinszky János: Széppróza
Magvető, 2015, 336 oldal, 3690 Ft

Első mondat: „»Filmvázlatom« megírásakor – megkerülve a novellisztikus előkészítést – közvetlenül a képek és képsorok genezise, belső kapcsolata, álomszerű sodra és belső logikája érdekelt.

De mégis, az 1981-ben elhunyt költő ennyi évtized távlatából is elevenül, lebilincselően szól hozzánk a fennmaradt felvételeken, meg akarjuk hát fejteni a titkát. Szerencsére a közelmúltban napvilágot látott több olyan beszélgetés is, amelyben a hozzá közel álló barátok és egyik volt szerelme, Jutta Scherrer meséltek hosszan a költőről és együtt, egymás közelében töltött éveikről. Mispál Attila és Kirilla Teréz egy Pilinszkyről szóló, egyelőre el nem készült dokumentumfilmhez interjúzott, ezek közült több megjelent a Literán, a Kortárs Online-on és az Irodalmi Jelenben (ez és ez) is, ezek megismerésével ténylegesen közelebb juthatunk a szerző több írásának megértéséhez. Sőt azt is ki merem jelenteni, hogy a Széppróza című kötetet, amelyben az olvasók többsége által nem vagy csak alig ismert szövegek vannak, akkor élvezhetjük igazán, ha ismerjük keletkezésük történetét. Az elemelt, sokszor már-már nehézkesen olvasható vagy műfajukból adódóan (forgatókönyv, dráma) nyomtatásban kevésbé erős alkotások sokkal érdekesebbek, ha tudjuk, kinek, minek az ihletésére, hogyan írta őket a szerző.

Forrás: Pim.hu

Pilinszky összegyűjtött szépprózai és színpadi írásait már 1984-ben, három évvel a költő halála után kiadták Jelenits István szerkesztésében. Az akkor összegyűjtött szövegek nagy része máig változatlan formában olvasható, ám időről időre szükségszerűvé vált újrarendezni ezeket, sőt az élet úgy hozta, hogy a hagyatékból, barátoknál és rokonoknál fellelt kéziratokból újabb művek kerültek elő, így a nyolcvanas évek eleje óta többször újra kiadták a kötetet. 1993-ban a Pilinszky-hagyaték gondozója, Hafner Zoltán szerkesztésében jelent meg a címében azóta sem változott Széppróza a Századvég kiadónál. Ám már három évvel később, 1996-ban szükségessé vált egy következő kiadás, mivel a hagyatékból időközben előkerült a KZ-oratórium című mű. Ez a kibővített kiadás lett az alapja a 2015-ben a Magvetőnél megjelent kötetnek, és bár szinte mindenben megegyezik a korábbival, több nyomós érv is szólt a kiadás mellett. Egyrészt Pilinszkyt újra és újra fontos kiadni, már csak a kiadó által idén indított Pilinszky-sorozat okán is. Másrészt köszönhetően Pilinszky sajátos munkastílusának, a hagyatéki anyag és a végül nyomtatásban megjelent szövegek összevetéséből máig történtek apróbb változtatások az alkotásokban. „A költő ugyanis nem őrizte meg kéziratos fogalmazványait, vagy azok tisztázatát. Gépiraton is csak rendszerint az első, elküldendő példányon végezte el utólag a kézírásos javításokat, és a nála maradó másod- vagy harmadpéldányra már nem vezette át őket” – írja Hafner Zoltán a kötet utószavában. A barátoknál, rokonoknál fellelhető kéziratok és a nyomtatásban megjelent szövegek között akadnak különbségek, még ha azok csak a bogarászni vágyók számára lehetnek érdekesek.

Főleg, ha hozzájuk képzeljük magát a szerzőt, amint ezeken a szövegeken dolgozik. Ahogy Jutta Scherrer elmondja a vele készült interjúban, Pilinszkyvel nem volt könnyű a mindennapi élet. A költő és az egyetemi tanárként dolgozó szlavista kutató 1970-ben ismerkedtek meg, kapcsolatuk 1976-ig tartott. Ez idő alatt hol Párizsban Juttánál éltek együtt, hol Jutta látogatta meg a költőt Magyarországon. Párizsban olyannyira kicsi volt Jutta lakása, hogy az asszony kibérelte a szomszéd lakást is, hogy ne zavarják egymást, amikor mindkettejüknek magányra volt szüksége. Az együttélés mégsem volt zökkenőmentes. Míg Juttának folyamatosan készülnie kellett az óráira, addig Pilinszky a kívülálló számára látszólag nem sokat csinált: egész nap ült a szobában, cigarettázott és gondolkodott.  A világ hétköznapi történései nem értek el hozzá. „A gond nem az volt, hogy sokat írtam, hanem az, hogy szinte éjt nappá téve kellett dolgoznom, hogy felkészüljek az óráimra, míg János úgymond nem csinált semmit. Egész nap ült a fotelben, elszívott napi három doboz Gauloise-t, közben meditált, gondolkozott, és olykor hónapokig nem írt egy sort sem. Aztán mégis írt valamit. Az egyetlen dolog, amit nagyjából rendszeresen csinált: az Új Embernek írt cikkeket, hogy egy kis pénzt keressen. Amikor ezeket írta, egész nap nem csinált semmit, nem olvasott, csak cigarettázott. Néha fel is voltam háborodva, mert én tevékeny ember vagyok… De aztán, amikor belefogott, akkor megszakítás nélkül írta meg a cikket, tíz perc alatt három, igen sűrű, mély gondolatokkal teli oldalt. Ő mélységesen meditatív és viszonylag kevéssé termékeny volt, de amikor írt, akkor mély gondolatokat fogalmazott meg; én pedig történészként viszonylag sokat írtam, az óráim előkészítéseként, hetente négy-öt órát is kellett tartanom, sokat kellett bejárnom az egyetemre, tehát ez egy igen nagy különbséget jelentett köztünk.” A történet szerint egyszer az éppen nagy munkában lévő Jutta megkérte, hogy vegyen bagettet a vacsorához, de este szomorúan látta, hogy a kenyér természetesen sehol sincs. Amikor szomorúan azt mondta Pilinszkynek, hogy „Jánoskám, neked semmi más dolgod nincs”, Pilinszky mélyen megbántódott, mert nem szerette, ha valaki azt érzékeltette vele, hogy ő nem csinál semmit.

De a maga módján Pilinszky igenis próbált kialakítani egyfajta rendszert a hétköznapjaiban, ahogy naplójában olvasható, például komolyan próbálta korlátozni a cigaretta- és alkoholfogyasztását is: „Juttám, már 4-5 cigaretta és egy pohár bor elég, hogy a sétát elhagyjam. Pedig pillanatnyilag a legtöbb, amit értünk tehetek, hogy minden méregtől megtisztulok.” Számolta a napi alkohol- és cigarettamennyiséget, húsz pontot adott magának arra a napra, amikor nem mérgezte magát semmivel.

Weiner Pál pszichiáter, akinél Pilinszky Juttával való szakítása után hónapokig Párizsban lakott, így foglalta össze, milyen is volt Pilinszky magánemberként: „János a barátjának tekintett engem, de ez közeli viszonynak nem volt nevezhető, mert nem volt igazán szimmetrikus. Annál sokkal jobban tiszteltem őt, minthogy megpróbáltam volna barátságba vonni, nem terheltem a saját problémáimmal. Viszont ő is figyelmes volt a maga módján. Egyszer például az volt a benyomása, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok az ételnek. Akkor azt mondtam neki, hogy a buddhistáknál az evésen keresztül is el lehet jutni a nirvánába. Mire azt válaszolta: »Palikám, ezt ne tegyed«. Az ember úgyis rengeteget kapott tőle állandó jelleggel. Szó sem volt arról, hogy úgy éreztem volna, kihasznál engem. (…) Nem volt olyan benyomásom, hogy foglalkozott volna az emberek személyes problémáival. Ő tulajdonképpen a legmagasabb nívón tette fel a kérdéseit, és nem az emberek személyes nyomorával volt elfoglalva. János nem volt nagy jótevő, nem foglalkozott másokkal, de saját magán keresztül a legkomolyabb problémákkal foglalkozott. (…)” Egy érzékeny, tépelődő, valamilyen módon örökké magányos, gyermeki lélekkel megáldott zseni volt, akire egyszerűen nem lehetett haragudni.

De mégis, miért nem lett Pilinszky szépprózai munkássága a szélesebb közönség számára is ismert? Az ok nem a művek minőségéből adódik. Sokkal inkább töredékes voltuk, kísérletező és nyomtatásban kevésbé élvezetes olvashatóságuk miatt van így. Ilyen, a műfajok határán billegő, hézagos vagy színpadon sokkal erőteljesebben működő szöveg a KZ-oratórium is, amely a holokauszt témáját feldolgozó, megrendítő, a befogadhatatlan és megörökíthetetlen borzalom bemutatására és rekonstruálására tesz majdhogynem lehetetlen kísérletet.

Mégis, Pilinszky sorai újra és újra megragadnak minket, szemünk bele-belekap egy-egy részletbe, és a szöveg már visz is magával. A jelenetek megelevenednek előttünk, és ha vesszük a fáradságot, hogy az igen részletes jegyzetapparátust is fellapozzuk a kötet végén, olyan fontos kiegészítéseket találunk, amelyek még jobban segítik a szövegek értelmezését.

A plusz információk a szöveg olvasása után gazdagítják a megértést, hiszen például a Gyerekek és katonák című színmű esetében számos olyan részlet derül ki, amelyről egyébként sose lenne tudomásunk. Olvashatjuk például annak a hangfelvételnek a leiratát, amelyen 1972. október 18-án a Kassák Lajos Művelődési Házban egy irodalmi esten először olvassa fel drámáját, amihez egy kis bevezetőt is intéz, és máris kiderül, mennyire függött Pilinszky az értő közönség véleményétől. „Lényegében két nap alatt írtam. […] Irtóztató szükségem van az érzékenységükre, ezen túl a kritikájukra. […] Kitaláltam, hogy Uram Isten, ha egyszer előadnák ezt a darabot, akkor meg kéne jelennem a függöny előtt, és én azt nem szeretem. Ezért választottam egy olyan megoldást, hogy maszkban jövök elő, és úgy fogok majd meghajolni.” Ezzel vezeti fel a szerző a szövegét, majd egy olyan, a hagyatékból előkerült levelet is olvashatunk, amelyben Pilinszky művének jövőbeli esetleges rendezőjéhez írt, és amelyben pontos utasításokat, ötleteket ad arra, hogyan is képzelte el a darab megvalósítását. „Az első és a harmadik fölvonást nagy, ólomkockákra osztott üvegablak (üvegfal) mögött kellene játszani (talán túl költséges megoldás?), s így a színészek szövegét nem szájukból, hanem hangszórók segítségével a nézőtér különböző sarkaiból (a székek alól?) hallanánk. (…) A darabot lassan, kényelmesen kell előadni. Nem froppírozó színház ez.”

Hasonlóan érdekes olvasmányélmény a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című, műfajilag majdnem meghatározhatatlan, a költő által a „párbeszéd regényének” nevezett, 1977-ben külön kötetben is megjelent írása. A kéziratot egyébként Pilinszky utótag keresztlányának, Maár Teréznek ajándékozta az alábbi dedikáció kíséretében: „Édes kis Terézkémnek. / Egyszer – talán hasznát is veszed, ha én már nem leszek. Legszívesebben ellopnálak, ha Marit nem szeretném mindenkinél jobban. / Jancsi / (Keresztapád) / Ui.: A kézirat zavaros, de talán annál érdekesebb.”

A történet a valóság és a fikció határán mozgó varázslatos szöveg, egy különleges beszélgetés leírása, amely egy csodálatos találkozást örökít meg, amely lehet, hogy a leírt formában a valóságban soha meg sem történt. Pilinszky 1973-ban Párizsban találkozott a legendás színházi rendező, Robert Wilson darabjában játszó fekete színésznővel, Sheryl Suttonnal. Elvileg a többórás beszélgetésükből alkotta meg a kötetet, amely a világ két egymástól távoli pontjáról származó, de mégis rendkívül hasonlító művész eszmecseréje költészetről, művészetről, színházról, útkeresésről, avantgarde-ról, kísérletezésről. És mi történhetett a valóságban? Tényleg volt ilyen eszmecsere? Nem nagyon valószínű. Nemcsak a két művész között fennálló nyelvi korlátok miatt, hanem azért is, mert a Pilinszkyhez közel állók elmondása szerint a költő és a színésznő nem nagyon beszélt egymással még akkor se, ha találkoztak. Sokkal valószínűbb, hogy az a bizonyos „beszélgetés”, amely az alapját adta a kötetnek Pilinszky és Gát János képzőművész között zajlott le. A ma New Yorkban galériát üzemeltető Gát akkoriban szintén Párizsban élt, és Robert Wilson színészköréhez tartozott, később feleségül is vette Sheryl Shuttont. Gát elmondása szerint Pilinszky és Sheryl nem is találkoztak, Pilinszky eszmefuttatásait valójában ő hallgatta. Ennek látszólag ellent mond Jutta Scherrer, aki a vele készült interjúban említi, hogy Pilinszkyt annyira lenyűgözte a színésznő, hogy maga Jutta is azt remélte, szakításuk után majd ő lesz az, aki a helyébe lép. De a rajongás és a figyelem, illetve a törődés és az érdeklődés Pilinszkynél nem voltak egymásnak megfeleltethető fogalmak, amire Weiner Pál hozott egy példát: Pilinszky egy Wilsonról írt hosszú esszén dolgozott, amikor Weiner felajánlotta, hogy összehozza a rendezővel, de a költő csak annyit kérdezett, „Minek?”.

Szerző: Szekeres Dóra

(A cikk eredetileg a Könyves magazinban jelent meg.)