A Juhászné Bérces Anikó felhasználó összes verse >>>
Elhull a virág...
Szikrázó nap szórja sugarát szerteszét,
kék madár büszkén száll az égbolt tengerén.
Szerelem-illatot szitálgat lágy szellő,
hatása varázslat, a szívből eredő.
Színpompás szirmot bont az élet virága,
kelyhét méz-nektárral csábítón kitárva,
mámoros ajakkal önfeledt kiáltja:
"Boldogság, jer ide, ne éljek hiába!
Szépséges a világ, úgy érzem, az enyém,
s hordoz majd jó sorsom mindig a tenyerén!"
Oly furcsa! Hirtelen halványul a napfény!
Komorrá vált minden, álmából kél a szél.
Ég alján felhőknek tömege gomolyog,
eltűnnek arcáról rózsaszín mosolyok.
Megretten, megremeg az élet virága,
jégeső a fejét gyöngyökkel dobálja,
szirmába fogódzik, tépdesi, szaggatja,
eltorzul oly kecses, igéző alakja.
A háta meghajol, dús szirma elhervad,
fájó az emléke, mily szép volt még tegnap!
Kihunytak a fények, szürke köd az élet,
ereje már fogytán, közeleg a végzet.
Kóróként menedék a hervadt sziromágy,
lelkére ráfagyott elhamvadt, régi vágy.
Csupaszon távozik, ahogyan érkezett,
néhány mag jelzi csak, valaha létezett.
