A Kiss Dávid felhasználó összes verse >>>
Szoborátadás
Mások a szobrok. Meg a formák.
A tömbök ugyanazok, meg a kő.
Vagy húsz esztendő elhaladt,
de a tömbök ugyanazok.
Más viszont a bőr és
mások a csontok a bőr alatt.
Új izmok mozognak, más emel,
de érzem szinte ugyanazt, mások a repedések
a vers szövetén és mások a forradások.
A szobrokat tőled vettem át.
Újak a szavak, de hasonlók a filozófiák.
Meg a kő.
Ez lehetett Isten álma,
ez az évmilliók geológiája,
hogy csak a tömbök maradnak.
Időn és térben a horpadások,
a te és én viszonylagossága.
Új az érzékek ébredése,
de a régi a kozmoszból
ugyanúgy szervezett anyag.
A szó csak kettőnk lélektévedése,
de ahogy a génekben a korok örökléttanúsága,
egy kvantumpillanatban összecsúszunk
mi ketten, és az éppen elkezdettet, vagy a
már nagyon rég lezártat is
átformáljuk, mert ez az alkotás morfológiája.
És a szobrokat tőled vettem át.
Önmagamat hozom újra létre benned,
ha mást nem is, ezt muszáj észrevenned.
Innen a szavak ismerős transzcendenciája,
innen a feszültség, és innen a feloldása.
Ami a tiéd, az a tudat és a többlet,
ami az enyém, az a keresztrímek sutasága.
Megteremtem magamban tekinteted mását,
hiszem a kapcsolatot veled, a követ,
ahogy a test feltámadását...
Mert nem lehet csak megírni az élményt,
kell az ásvány és kell az anyag hasadása.
Magamat, ha tehetem én is egy tárgyba,
vagy valami másba
dobom,
vagy beburkolózom a hallgatásba,
vagy szobahőmérsékleten kikristályosodom.
