A Márk Varga felhasználó összes verse >>>
Fenn a domb tetőn
Megpihenni keszul,hisz elfaradt a porban,
Ki most hontalan,hisz soha nem hitt a sorsban.
Csak megy tovabb,mintha ereje vegtelen volna
Konnyeden leneg tovabb,kit mintha szel tolna.
Társai nézik,s vallara konnyes szemekkel borulnak,
Kik nem segitsegre,csak egy kis szeretetre szorulnak.
Hisz a szegény léleknek sincs sok,de ad ha van,
S ha megpihenne,odebb libben,csendben,
hallkan.
S most itt volnék,e domb tetejen,
Mi elkozdodott,ott akkor,a legelejen.
Égő cigim parazsa,a ház felé száll,
Minek ablakaban,egykore matkam all.
Én lenézek,s ő megpillant,s semmi sem tortenik,
Hianyzik mi volt,de ez a pillanat folremlik.
Lehunyja szemet,s én nem,már nem allok ott,
Hisz pillantasa,orok rabsagba fogott.
A ház,mely egykor otthonomnak neveztem,
Hol banatomban sirtam,s oromomben nevettem.
