A Munkácsi István felhasználó összes verse >>>
Tűnődöm csendben
Szürkülni kezd lassan újra odakint,
a lemenő nap is fáradtan kacsint.
Pihenni tér, hisz reggel újra dolga van,
szorgalmával lesz a holnap színarany.
Míg hatalmát átveszi a sötét éjszaka,
egyszerű halandónak Istenéhez ér szava.
Könyörögve mondja drága, csendes imáját,
szívében hordja vágyai haldokló virágát.
Tudja jól, hogy múltja csak egy kellék,
jelenében élne, ha emlékei engednék.
Jövőt kér, könyörög fájdalmasan ajka,
ha megkapja, úgyis hamar túllép rajta.
Az éjszaka leple alatt érzéseivel harcol,
semmivel sem törődve álmokat hajszol.
Tudja így megint kimerül a holnapra,
de szeretné, ha lelke egyszer jóllakna.
Másabbnak érzi magát bárkinél e világon,
gondolja csak neki van mindig mi fájjon.
Az idő őt már oly rég álomsírba várja,
de ébren van, hisz akad sok mi bántja.
Éjszakái telnek el sorban egymás után,
reggelente eszmél rá fáradtan és bután.
Míg a világ mélyen alszik, ápolná a lelkét,
gondjait másnap nehogy megneszeljék.
Küszködését látja fentről, hatalmas az Isten,
tudja emberének lelke erősebb a hitben.
Én volnék tán a halandó, ki várja a reggelt?
De nem múlt el fájdalmam hiába a nap kelt.
