Meghalt Tolnai Ottó

Úgynevezett irodalmi eljárásom egyik legfontosabb részét képezi ez a bizonyos környezet, az én kis, semmis konkrét helyem-helyeim, az én kis, semmis szerelmes földrajzom, lám rák, Ljubljanából máris vonulok, pucolok, ugrok vissza ide, a Palics és a Tisza közé – valójában kisebbségi irodalmár voltom terrénumának, pályájának, játékterének kijelöléséről, fixálásáról van szó. Kijelölöm, körbecövekelem, újfent körbepisálom, a kutyák is milyen gyakorisággal, intenzitással pisálják körbe területüket, aztán itt golyózok szavaimmal, csapágygolyóval, kékítőgolyóval, szurokgolyóbissal… Igen, itt, ezen a terepen állítom be kis történeteimet, zsánerképeimet. Hogy váratlanul máris valahol egészen máshol találjam magam. Hol is?

Például Podgorica KARVER nevű, törökfürdőből átalakított könyvkereskedésének teraszán, különösmód éppen török költőkkel, egy-két éve ugyanis éppen én vezettem be az estjüket, akkor barátkoztam össze a kitűnő költővel, a csecsen Apti Bisultanov mellett számomra legizgalmasabb modern költővel, Ömer Erdemmel (könyvet kellene csinálni neki, megnézni, ő hogyan képezi le a történteket, mert mi nem tudjuk leképezni a Törökországban történteket, én akkor végigbeszélgettem vele a dolgokat, de azóta annyi minden történt, annyi minden, amitől én, hiába nyugtatgatott volt Ömer, félek)… Máshol már meséltem arról, hogy abban a könyvkereskedésben bármelyik könyvet levehetem a polcról, szó nélkül táskámba tehetem, magammal hozhatom… Én Zágrábba, Ljubljanába, Belgrádba, Szarajevóba tényleg hazamegyek… Az az érdekes, hogy a pusztán gyakran még a dubrovniki történet befejezésén dolgozom, Dubrovnikban pedig a tanyasi, a járási, nevezetesen éppen a Bus Károly-Kardelról írt hosszabb prózafejezet befejezésén… Engem valójában valami olyan szöveg érdekel, ahol szinte már a mondatokban is jelen vannak ezek a pólusok, ahogy azt hiszem, lényegében már jelen is vannak… (Részlet a nagyvizit második részéből)

És akkor ott, Ljubljanában, elmeséltem két nem régi élményemet. A spliti magyar egyesületben tett látogatásomat. Az Adriához való viszonyomról tartott kiselőadásomat. Mármint azt, hogy nekem valami viszonyom van vele. Az Adriával… Az idős, elsősorban vajdasági származású emberek, mint valami csodabogarat néztek, bámultak. Még nem láttak ilyet. Persze sokat áriáztam, motyogtam, hápogtam valójában, így valahogy, mint nektek most, a kékítőgolyóról mint olyanról is. Akkor az egyik kis idős hölgy felugrott, szót kért. És elmondta, hogy ő bizony nem nézi a tengert, ő bizony nem szereti a tengert, ő bizony nem fürdik a tengerben, viszont, ha például gémeskutat lát a tévében, elsírja magát. De uram, mondta szép, ravasz fordulattal, nekem van egy egész doboz kékítőgolyóm. Majd adok belőle magának egy marékkal. És felemelte, felém nyújtotta kis kezét, mutatta, mintha tenyerében már ott lennének a kék golyócskák, mutatta, mennyit markol majd nekem a kékítőgolyóból… Könny gyűlt a szemembe, könny szaladt ki belőle, akárha kékítőgolyó, ugyanis én már vagy 50-60 éve értekezem az Adriáról, a kékítőgolyóról, mint világom egyik alapegységéről, de hallgatóim nagy részének fogalma sem volt, fogalma sincs, mi is, milyen is valójában az a kékítőgolyó, fogalma sincs, miről beszélek… És most már majd, gondoltam, ezután előadásaimon szépen felmutathatom a kékítőgolyót mint olyant.

Tudjátok, van egy könyvem, amelynek az a címe, hogy: Kékítőgolyó. Az érdekessége többek között az, hogy a fedőlapján egy csodálatos festmény látható, egy kék szemű, azúrbazedovos kisgyerek, nagy simléderes, katonatiszti sapkával a fején. A tenyérnyi festményt egy a belgrádi festészeti akadémián tanult, életét Amerikában leélt ortodox pap, avagy szerzetes, nem is tudom, készítette; halála után amerikai felesége hazaküldte hagyatékát, ám az a hagyaték valamiféleképpen a képkupecek kezére került, könyörtelenül szétzabrálták, na mármost én tőlük vettem azt a kis, tenyérnyi, azúrbazedovos képet, a képkupecektől. A probléma akkor jelentkezett, amikor borítóján a képpel megjelent a könyvem, a képkupecek ugyanis azzal vádoltak, túl olcsón szereztem meg tőlük, ergo vagy adjam vissza nekik, vagy fizessek még valamit… A könyvben például van egy novella, amely arról szól, hogy édesapám a háború kitörésének pillanataiban: kékítőgolyógyárat, -manufaktúrát készül beindítani, de a hatóság emberei nem tudják, mi is az, hogy kékítő, ott, ahonnan ők jöttek, nem oldottak kékítőt, csak azt tudják, mi az, hogy golyó, tehát azt, hogy: édesapám titokban egy lőszergyárat akar beindítani… Azért kezdtem el könnyezni a nénit, kis erős, akaratos kezét nézve ott, a spliti magyar művelődési egyesületben, mert úgy éreztem, a kis idős hölgynek sikerült először megragadnia a megragadhatatlant, a tengert, az azúrt… Amióta megöregedtem, ilyen semmis mozzanatokra hullik szét nekem a világ, mint amilyen az a görbe szöget egyenesítő, és ez a kékítőgolyót merő-markoló kéz… (Részlet a nagyvizit első részéből)

Nálam állandóan az van, hogy egy-két évig csinálok egy verstípust, és az nagyon elbonyolódik munka közben. Belekerül minden, az egész életem, a szereplőim, a család, a rokonság, és akkor hirtelen azt érzem, hogy vége, és elkezdek keresni. Elhatároztam, hogy most nagyon egyszerű módon egy szál fűről fogok csak írni. (Részlet a Litera Klub hétírója-interjújából)