Március 15-e: amiről kevesen szólnak

Gyakran az iskolai előadások és még a történelemkönyvek is áldozatul esnek a hősi események romantikus elferdítéseinek azzal, hogy a jelentősnek ítélt részleteket kiemelik, a kevésbé lényegesekre pedig a feledés homálya vár. Azonban az ilyen hétköznapi, de ugyanúgy forradalmi pillanatok sokkal megfoghatóbbá tehetnék számunkra történelmünk jelentős eseményét.

Ezért összegyűjtöttünk néhány kevésbé ismert történetet, illetve tényt az 1848. március 15-én Pest-Budán történt eseményekről korabeli beszámolók, naplók alapján. Ezeket a részleteket legtöbben vagy rosszul vagy egyáltalán nem ismerjük.

Távol álljon tőlünk a feltételezés is, hogy ezzel a március 15-i főbb események jelentősségét igyekeznénk kétségbevonni: az alábbi történeteket csupán érdekes adalékoknak tekintjük az ünnepléshez.

A márciusi ifjak a forradalom napján kora reggel a Pilvaxban gyülekeztek.

A kávéház miatt a tulajdonos neve is elválaszthatatlanul összekapcsolódott a forradalommal. Pedig 1847 után a bérlő egy bizonyos Fillinger János volt. Bár az előző működtető Pilvax – avagy Pillwax – Károly volt; a szabadságharc kávésa azonban Fillinger. Neve azért nem vált emlékezetessé, mivel nem akarta lecserélni a jól hangzó Pilvaxot. Pedig volt ára, hogy hírhedt hely lett a kávéházból.

A Pilvax már a forradalom előtti napokban tele volt, akár egy búcsújáró hely. Az emberek számára a pörköltkávé-illat a szabadság fuvallatát jelentette, innen szivárogtak ki a 12 pont követelései, és Fillinger támogatásával a pesti fiatalság gyülekezési, tanácskozási helyéül szolgált. Később meg is bűnhődött érte: az állandó rendőri zaklatások miatt ott kellett hagynia a Pilvaxot.

Petőfi Sándor papírra veti a Nemzeti dalt: „Talpra, magyar….”

Már két nappal a jeles nap előtt megírta Petőfi a Nemzeti dalt, az eredeti szöveg azonban nem a ma ismert változat. A kezdő sora ugyanis „Rajta, magyar…” volt. Viszont a joghallgató, Szikra Ferenc javasolta Petőfinek, hogy előbb állítsa talpra a nemzetet. A költőnek sosem volt ínyére, hogy a munkájába beleszóljanak, aznap mégis Szikra jurátus tanácsát megfogadva átírta a sorokat, és azóta is így ismerjük a költeményt.

A forradalmi ifjak az őket követő tömeggel a Landerer-Heckenast nyomdához vonulnak.

Landerer Lajost nem érte váratlanul Petőfiék megjelenése, ugyanis a titkosrendőrség már előző nap jelentette neki, hogy a pesti fiatalok várhatóan betoppannak majd. Mondta is gépmesterének, Krisztián Gluccsnak, hogy ha csak páran lesznek, a nyomdaszemélyzet elbír velük, mindenesetre áztasson be sok papírt. Ez pedig elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az a halomnyi 12 pont és Nemzeti dal elhagyhassa a nyomdát március 15-én.

A Landerer-Heckenast nyomdában „a nép nevében” lefoglalt nyomdagépen kinyomtatják a 12 pontot és a Nemzeti dalt.

Ezzel megvalósult a sajtószabadság. Miután megérkeztek a nyomdához Petőfi, Vasvári és Irinyi mint a nép küldöttei, követelésükkel Landerer Lajos elé álltak. A nyomdász felelete pedig az volt erre, hogy sajnos nem nyomtathatja ki az irományokat, mert nincs rajtuk a cenzor aláírása. A nép küldöttei erre zavartan néztek össze.

Mind erre a mondatra számítottak leginkább, mégsem tudták, mitévők legyenek. Landerer végül odasúgta Irinyinek, hogy ha lefoglalnának egy sajtót, az megoldaná a problémát. Irinyi így is tett, és a két kéziratot nemsokára már osztogathatták a nép között.

Irinyi feloszlatta a nyomda előtt összegyűlt tömeget, meghagyva, hogy a nép délután háromkor gyűljön össze a Nemzeti Múzeumnál.

Az oszlatás dél felé következett a nap menetrendjében. Kérdezhetnénk, miért volt szükséges ez a három órányi szünet. A válasz egyszerű: Irinyi ebédidőt iktatott be a forradalmi programba, hogy délután újult erővel vethessék bele magukat a nemzetreformáló munkába. A nép elégedetten vonult haza levesezni: Elvégre a nedves idő után mi eshet jobban, mint egy forró leves?

A forradalmi ifjak a Nemzeti Színházban megrendelik estére a Bánk bán előadását, majd a Nemzeti Múzeumhoz sietnek.

Itt az események szintén váratlan fordulatot vesznek. Kubinyi Ágoston, múzeumigazgató úr ugyanis nem az irodájában fogadja a fiatalokat, hanem a múzeumkertben. A mai Kálvin tér helyén még Széna piac volt, ahol a forradalmi napon épp marhavásárt tartottak.

Mivel akkor még nem volt meg a Múzeum oldalkerítése a jószágok beszabadultak ide és a múzeumkert bokrait legelészték. Kubinyi úr pedig azzal foglalatoskodott, hogy eltávolítsa a nemkívánatos teheneket ezen a nem mindennapi napon. Petőfiék a rendhagyó helyszínen őt is megajándékozták a szabad sajtó első termékeivel és tájékoztatták a továbbiakról.

Délután 3 órára tízezren gyűltek össze a Nemzeti Múzeum előtt, ahol Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt.

Nem csak egyetemi hallgatók és a pesti polgárok jöttek el nagy számban, hanem a József napi vásárra érkezett vidékiek is csatlakoztak a tömeghez. Viszont a sokadalom előtt a közhiedelemmel ellentétben Petőfi nem szavalta el a Nemzeti dalt. Már több mint száz éve hirdeti a Nemzeti Múzeum lépcsőzete bal mellvédjének falában egy emléktábla, hogy Petőfi Sándor 1848. március 15-én “e helyről szavalta el” a a forradalmi költeményt, sajnos hamisan.

Petőfi visszaemlékezésében négy helyet említ ahol szavalt, és a Múzeum lépcsője nincs közöttük. Bár tévedésen alapul, a Nemzeti dal szavalásának Múzeumkerti szavalása mára az ünneptől elválaszthatalan hagyománnyá vált.

A tömeg ezután a Múzeumtól a városházához vonult, hogy rábírja Pest városát a 12 pont jóváhagyására. Miután itt nem ütköztek ellenállásba, szájról-szájra kezdett terjedni a tömegben a jelszó:

Táncsicsot hazahozni. Fel Budára!

Táncsics Mihályt sajtóvétség miatt tartóztatták le 1847-ben. Az író azonban nem a “Táncsics-börtöne”-ként ismert helyen raboskodott, mert a politikai foglyoknak utcai szoba járt. Egyébként az épület 1948 után amerikai kézben volt, háborús jóvátételként került az USA tulajdonába. 2007-ben az Egyesült Államok és Magyarország aláírt egy ingatlancseréről szóló szerződést, melynek értelmében 2010-re a Táncsics-börtön épülete visszakerül magyar állami tulajdonba.

Az emléktáblát már csak azért is érdemes megnézni, mert úri rangú politikai fogolyként Táncsicsot a mellette lévő földszinti ablak mögött őrizték – mivel az ablakon nem volt rács, biztos, ami biztos bedeszkázták. Így a forradalmi hevületű tömegnek csak ki kellett verni a deszkákat és Táncsics már elegánsan ki is léphetett a szabadságba.

A Nádor-fogadó bérlője, Hauer József felajánlotta a legszebb szobáját a törődött ex-fogolynak, aki szabadulása után olyannyira elfáradt, hogy nem sikerült felébreszteni sem.

Pedig az esti Bánk bán előadásán Táncsics lett volna a díszvendég.

Valamelyik elvetemülten gyakorlatias forradalmárban fölmerült, hogy végülis messziről úgysem látszik, álljon ki bárki a színpadra Táncsicsként, de a széplelkű Jókai a forradalom tisztaságára való hivatkozással kikérte magának az ötletet. Pedig már az is felmerült, hogy az ál-Táncsics arcát kenjék be tojással, hogy megfelelően öregnek tűnjön.

Végül Jókai állt ki a színpadra, hogy mentse a menthetőt némi magyarázkodással. Balszerencséjére éppen akkor ment föl a függöny, amikor a nagy színésznő, Laborfalvi Róza a mellére tűzte a kokárdát és egy bátorító csókot nyomott az arcára. Ebben a jelenetben a tömeg annak bizonyítékát látta, hogy a színpadon álló férfi csak Táncsics lehet, és mielőtt Jókai szóhoz jutott volna, már éljenezve körbe is hordozták.

A Bánk bán esti díszelőadásán a forradalmárok a függetlenedés szimbólumaként viselték a nemzeti színű kokárdát.

A szabadságharc tiszteletére ma is olyan kokárdát viselünk minden március 15-én, mint amilyen Petőfi és Jókai is viseltek. Azonban a kokárdahajtás nemzetközi szabálya szerint a színek belülről kifelé olvasandók. Tehát a nemzeti zászló felső (vagy függőleges) része kerül a kokárda belsejébe.

Ezért amit ma is viselünk, fordított – vagy olasz – kokárda. Egy szabályos magyar kokárdának a karimája lenne zöld és a közepe piros. Azonban ugyanúgy, ahogy a Nemzeti dal esetében: a szép hagyományon ma már nem lehet, és kár is lenne változtatni.

A forradalmi nap estéjén a Bánk bánt teljes kivilágítás mellett adtak elő.

Bajza József, a Nemzeti Színház prózai részlegének igazgatója a nap korábbi eseményeinek hatására el is rendelte, hogy Katona József Bánk bánját kell játszani, azonban Erkel Ferenc darabja akkor még éppen csak formálódó terv volt. Egressy Béni talán már megírta hozzá a librettót, de végül nem került sor a félkész mű bemutatására.

Hiába kezdtek bele az előadásba, megérkezett a forradalmi tömeg, és tülekedés, kiáltozás kezdődött: “Halljuk a Rákóczi indulót!” A korabeli Pesti Hírlap szerint a Petur bánt alakító Egressy Gábor kiállt a közönség elé és megkérdezte:

Folytassuk a Bánk bánt, vagy énekeljünk a Hunyadi Lászlóból?

A tömeg a Bánk bán helyett a Himnuszt, a Hunyadi László kedvelt dallamait, népdalokat, a Marseillaise-t, és a Rákóczi-indulót követelte. Meghalt a cselszövő előadása közben a nép Metternich nevét kiáltozta.

Ezután Egressy átöltözve, egyszerű magyar ruhába elszavalta a Nemzeti dalt, aztán rövid beszédet mondott: a vers refrénjét a tömeg esküre emelt kézzel ismételte. Végül Jókai jelentette be a színpadról, hogy Táncsics nemfog megjelenni, mire a közönség távozott.

Azonban nem tértek rögtön haza, hanem csatlakoztak a Pest utcáin hömpölygő, szabadságát ünneplő tömeghez.

(forrás: hellovidek.hu)