Karinthy: Minden másképpen van

Kis túlzással állítható, hogy Karinthy volt az utolsó „reneszánsz ember” – kis túlzással, hiszen el nem mélyedhetett sem a számtalan, érdeklődését felkeltő tudományban, sem a technikában; a lélektanban például, vagy a repülésben.

Kevesen vannak, akik annyit értettek és éreztek meg például a művészetekből, mint ő, de ahhoz túl kevés egy ember élet-ideje, hogy végére járhasson a dolgoknak, ha ennyi minden érdekli. „Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni” mondja Kosztolányi, s mennyire igaza van: a zseni rápillant a bármire, és hagyja megragadni magát a bármi lényege által. Számtalan ilyen elragadtatást rejt az életmű, amelyek aztán a legképtelenebb formában és helyen bukkantak egyszer csak elő, akár a Pesti Napló vasárnapi mellékletében hétről hétre megjelenő könnyed tárcákban is. És az már a zseni íráskészségének kétségtelen bizonyítéka, hogy a magvas gondolatok terhétől e tárcák párflekkes papírhajói mégsem süllyedtek el… Konyhafilozófia? Lehet azon elmélkedni, megtették többen is – pro és kontra, többek közt Kardos László és Kolozsvári Grandpierre Emil – agyonüli-e, mintegy elfarnehezíti-e a bele csöpögtetett filozófia a Karinthy által szövegfelhővé terebélyesített „irodalmat”.

Karinthy és Kosztolányi, a legendás barátok együtt
(forrás: Dr. Laáb Ágnes honlapja)

Avagy megfordítva: a túlságosan erős gondolatok az írótól szokott könnyed – és leggyakrabban módszertanát tekintve teljesen tudománytalan – szöveg-keretében tekinthetők-e többnek mint egy sziporkázó tehetségű író agya-menéseinek. Kolozsvári Grandpierre szerint „senki oly ádáz ellensége nem volt az író Karinthynak, mint a filozofálgató Karinthy”. Szerintem ez marhaság. Mert ha Karinthyé konyhafilozófia is – hiszen minden módszertant nélkülöz -, akkor is lenyűgözően harmonikus és íz-gazdag. Gondolati értelemben legalábbis Michelin-csillagos ez a filozófuskonyha. Hiszen a kor tudásának színvonalán túl nem látó – azóta természetes halállal kimúlt – okfejtéseken túl nem egy korát megelőző, meglepő felismeréssel is megajándékoz bennünket az író. Többször szóba került már a szaksajtóban, de mégis elég kevesen tudják, hogy a „social network” divatos elmélete – igen játékos formában – felmerült Karinthy egy írásában, 1929-ben. A tárcagyűjtemény Láncszemek című írásában egy úr (az író-alterego) fogadást ajánl, „miszerint bárkit megnevezhetnek neki a Földön, legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, minden lépésben közvetlen ismeretség alapon”. Karinthy hallatlan játékossága közismert; a fejtörők, nyelvi játékok, kitalálósdik mellett azt mégis kevesen hitték volna, hogy a „kicsi a világ” effektust, amelyet Stanley Milgram kutatott és körvonalazott részletesebben 1967-ben, majd negyven évvel előbb játékból észrevette. Talán erre gondolhatott Kosztolányi? Talán ez teszi valójában a zsenit? A kötetet annak idején fanyalogva fogadta a kritika – nehéz is lelkesedni mindegyik tárcáért, hiszen az író kezét nem kötvén semmi, Karinthy valóban meglehetősen ad hoc jelleggel választ, mi kerüljön a következő „vasárnapi levélbe”. Olyannyira, hogy e kötetlenséget magát, annak Cartesius-i mélységű követelését, a lehetetlenség felelősségét is megírja az Ami eszembe jut című írásában – hogy valójában mekkora távlattal bír is ez a szabadság. De gondolatmenetet kap az, hogy meleg van; vagy a mozivásznon az avult ruhában vonagló „nő-démon” nevetségességének nevetséges oka. Az úriemberség kapcsán, vagy egy pékmester sajátos hóbortja kapcsán a körülöttünk burjánzó közkeletű tévhitek. De a költészet mibenléte is, hogy például mennyire a szerző noteszébe vázlatolt ötlet szintjén marad a szabad vers. Még egy el nem csattant pofon is megágyazhat a filozofálásnak. Az alcím sugallta egy évnyi rendszeres, egy bizonyos orgánumban megjelent írásfüzér-jelleg egyébként meglehetősen távol áll a valóságtól. A kötethez az író valójában innen-onnan válogatja össze a szövegeket, nem egyszer máshová is beválogatott szösszenetet is újra kötetbe fűzve. Érdemes tehát elgondolkodni rajta, miért érzett a szerző ennyiféle írást egy kötetbe illő gondolat-rokonnak, s miért kapta végül a kötet a Minden másképpen van címet. A legfontosabb az a minden tárcát átható, közös attitűd, amely épp egy Karinthy-idézettel ragadható meg a legplasztikusabban. „A bölcs természet – írja -, mióta munkáját ismerjük, az élők világában folytonos szenvedéseket okoz az élőknek… aki (tehát) szenvedést okoz, aki a boldogságot is csak úgy tudja megoldani, hogy szenvedéssel és halállal köti össze, az nem bölcs és nem tökéletes, hanem őrült, minden cselekedetében az, ezeknek a cselekedeteknek következményeit nem is ő, a bölcs természet, hanem a bölcs természet felett álló Isten segítségével az Ember kell, hogy kikorrigálja, természetellenes hitével a jóban, természetellenes tagadásával a rossznak.”

A „világkijavítás” hallatlan optimizmusa, a minden keserítő tapasztalat és illúzióvesztés után is megőrzött hit a kötet vezérlő elve. Hogy ezen a folyton-folyvást zajló világvizsgán annyi kihalt előddel szemben az emberiség még nem bukott meg. Azóta sok mindent másképp láthatunk – a globális folyamatok legaktívabb alakítójaként tekintünk magunkra, mint emberiségre, „aki” ezzel az aktivitással önmagát egyre nagyobb veszélybe sodorja. Érdemes elgondolkodnunk azon a hallatlanul józan hozzáálláson, amely Karinthy felfogásából következik: ha már vitán felül áll, hogy alapvetően alakítjuk magunk körül a világot, legalább alakítsuk felelősséggel és jól. Ha már része vagyunk a képletnek, ne általunk vonjon a világból gyököt az idő.

szerző: Hegyi Zoltán
forrás: ekultura.hu

Sorozat: Karinthy Frigyes művei
Kiadó: Kossuth Kiadó
Kiadás éve: 2012
Kategória: szépirodalom
Oldalszám: 297
Ára: 1490 Ft