Irodalmi kávéházak reneszánsza

Pesten a reformkorban érett meg az idő arra, hogy az irodalom bevonuljon a kávéházakba. A történet eleje prózai: a honi lap- és könyvkiadás ekkortájt kezdett Pestre koncentrálódni, vagyis mi sem volt természetesebb, mint hogy az országban szanaszéjjel élő, de egymás társaságát kereső és a hírlapírásból megélni vágyó szerzőket ide húzta a szívük. Komolyabb összejövetelekre alkalmas méretű lakást azonban csak a mágnások engedhettek meg maguknak akkoriban (is), közösségi térnek tehát nem kínálkozott – de nincs is – jobb választás, mint a jó öreg kávéház – vázolta a kezdeteket Saly Noémi művelődéstörténész.

Az első igazi irodalmi kávéház kétségkívül az 1843-ban indult Pilvax volt, aztán a kiegyezés után aztán sorban nyíltak az utóbb szintén legendássá lett helyek: a Fürdő (ma József Attila) utcai Kávéforrás, a Váci utcai Magyar Korona, a kiskörúti Fiume, a századfordulón és táján a Centrál, a mai Írók boltja helyén a Japán, a Kálvin téri Bátori, a New York, aztán az Krúdy Gyula utca-körút sarki Baross, az 1930-as években a Simplon, az Erzsébet körúti Bucsinszky és az Attila úti Philadelphia.

Hogy mekkora hatása lehetett a kávéházaknak az irodalomra (és viszont), azt Krúdy Hét bagoly című regényének alábbi sorai is jelzik: „Tudja, minek van jelentősége, aszszonyom, a magyar irodalmi pályán? Megmondom magának röviden. Annak…, amikor éjszaka, éjfélkor, a »Fiume« kávéházban, ahol a zsurnaliszták és írók összegyülekeznek, valaki a kerek asztalnál felkiált: »Olvastátok Józsiás legújabb elbeszélését a Fővárosi Lapokban?« És a pincér, aki ott hallgatózik, mindig a hírlapírók asztala körül, sietve elhozza az újságpolcról a Fővárosi Lapokat, a virrasztók egyenként elolvassák, aztán szótlanul egymásra néznek…”

A második világháborúval, még inkább az államosítással az irodalom eltűnt a kávéházakból, a kávéházak pedig a városból. Csak a rendszerváltozás után tértek vissza, ellenkező sorrendben, mint ahogy eltűntek. És a profil is megváltozott: irodalmi kávéház alatt már nem írók, költők gyakori előfordulási helye értendő, hanem olyan műintézet, ahol maga az irodalom fordul elő gyakran.

Ilyen például a Madách téri Godot-konglomerátum, amely a közeli Akácfa utcai Fogasházba szervez irodalmi esteket (a 35.-ben van túl éppen), a kultúrmissziójáért nemrég kitüntetett Spinoza-ház, ahol novemberben (mások mellett) Karinthy, Bächer Iván, Ephraim Kishon, Popper Péter, Konrád György munkái lesznek műsoron. Ugyanezen a fronton harcol a Pilinszky café, ahol rendszeresen láthatók színházi előadások, könyvbemutatókat, író-olvasó találkozókat tartanak, és az Alexandra kiadó irodalmi kávéháza, bár ez ott természetes.

A pezsdülést mutatja, hogy nemrég a Szent István Társulat is közhírré tette: rendszeresen irodalmi kávéházi összejöveteleket szervez a Háló Közösségi Központban, Kontrasztok? címmel. A találkozókon először kortárs írók beszélgetnek egy-egy előre megválasztott témáról, majd amatőr szerzők ugyancsak a témához kapcsolódó verseit és novelláit hallgathatja a publikum.

A húszas-harmincas évek kávéházi atmoszféráját visszaidéző, Sándor Anna által életre hívott Dob utcai Spinozát vezető Takács Imre is erősen érzékeli: egyre több hely próbálkozik az irodalom becsempészésével, mert egyre nagyobb az igény az irodalomra, amit a Spinoza forgalma is bizonyít: nagyon gyakoriak a telt házas rendezvényeik. Hogy miért támadt fel az érdeklődés, a kávéházas úgy gondolja, hogy az emberek keresik a menekülési lehetőséget a mindennapi rohanásból, a személyes együttlétre, a közös műélvezetre alkalmas tereket – és mindezt az erre berendezkedett kávéházakban könnyen megtalálják.

Saly Noémi ezzel együtt úgy látja: a klasszikus irodalmi kávéházi hagyományokat ma leginkább a pesti romkocsmák viszik tovább. Tán meglepő, de így van: ezek azok a helyek, ahol – mint nyolcvan, száz, százötven éve – minden együtt áll a túléléshez, van áram, fűtés, wifi, viszonylag olcsó ital és táplálék, sőt kulturális táplálék. E „felnőtt napközi otthonok” legjelesebbjei a Kazinczy és Kertész utcai Szimpla-birodalom, a Király utcai Sirály, a szomszédságban működő Kuplung, a Wesselényi utcai Szóda, és a nemrég indult, Vas utcai Roham kocsma, amely részben az azonos nevű irodalmi és művészeti magazin szerkesztőségeként működik.

Nem mindegy, hol, és az se, hogy kivel

A Hatvani (ma Kossuth Lajos) és a Szép utca sarkán működött Kammon kávéház Reviczky Gyula, Vajda János, Komjáthy Jenő törzshelye volt, a Kávéforrásba Rákosi Jenő és köre vette be magát. A Centrál lett A Hét című folyóirat, majd a Nyugat kezdőcsapatának találkahelye, a New York asztalainál szintén a Hét és a Nyugat szerzői, valamint a korszak filmes és színházi prominensei múlatták az időt.

A Fiume mint Rákosi Jenő és Szomory Dezső kávéháza és mint az újságíró-szövetség megalapításának helyszíne vonult be a kultúrtörténetbe, a Japán Szinyei-Mersének, Lechnernek, Kernstock Károlynak, Rippl-Rónainak, majd József Attilának, Nagy Lajosnak, Rejtő Jenőnek és Szép Ernőnek köszönheti hírnevét. A Bátorit Juhász Gyula, Heltai Jenő, Kárpáti Aurél kedves helyeként tartják számon, s egyben azon pontként, ahol Krúdy és Mikszáth először és utoljára találkozott. A Baross vendégei közül leginkább Kosztolányira, Babitsra, Somlyó Zoltánra,

Hevesi Sándorra lehetett büszke, valamint Kós Károlyra és Zrumecky Dezsőre. A harmincas évek egyik fő szellemi központja a körút és a Népszínház utca sarki Simplon volt, Kassákkal, Zelk Zoltánnal és Vas Istvánnal, a másik az Erzsébet körúti Bucsinszky, Nagy Lajossal és József Attilával, Budán pedig az Attila úti Philadelphia, ahová Márai csak akkor ült be, ha Szabó Dezső szigorúan nem volt ott, Kosztolányi, Krúdy és Ady viszont bármikor, szívesen.