Faludy György és az amcsi bombázó szonettje

Hosszú, színes életének egy rövid időszakában Faludy az amerikai hadsereg katonája volt. Csöcsös csaj helyett hátborzongató verset írt egy Boeing B-17 Flying Fortress-re, a második világháborús amerikai bombázóra.

Így hangzik:

Bombázni mégy. Menj s ne örülj ennek.
A város lassan nőtt a horizontra
mint látomás; jó polgárok pihennek
alatta, kiknek szép volt minden dolga.

Sok századéven át hány tarka szoknya
súrolta macskaköveit, hány gyermek
játszott utcáin! Hulljon hát a bomba,
oldozd ki, de gyűlöld, hogy ezt kell tenned.

Mint ióta a homoiúszionban:
akármit gondolsz, belevág a bomba,
s a célpontnak mindegy, de nem neked,

nehogy unokád szégyenkezve mondja:
pilóta volt, mert behívták, de ronda
kéjgyilkos lett, mert közben élvezett.

Azt írta a vershez, hogy „angol nyelven a Franklin D. Rooseveltről elnevezett repülőerőd oldalán volt olvasható”, és hogy kivételesen kollaboratív munka volt, nem egyedül írta. A cink.hu szerzője a 2001-ig megjelent összes versét összegyűjtő könyvben találta meg a költeményt. Azt nem írta meg Faludy, hogy kivel, kikkel közösen szerezte a verset.

Fotó: Jeff J Mitchell/Getty Images
(a képen látható Liberty Belle a megmaradt kevés repülő egyike, a Faludy által említett gép nem élte túl a háborút)

A leghíresebb B-17-es a Memphis Belle volt. A B-17-es első bevetéseit a második világháború alatt teljesítette. Először a Royal Air Force (Királyi Légierő), majd a USAF (Amerikai Légierő) nyolcadik légierejében került bevetésre a német ipari célok ellen.

A háború alatt 32 tengerentúli bombázócsoportot szereltek fel ezzel a géppel. A ledobott bombák mennyisége 650,195 tonna volt, ebből 451.691 tonna európai célokra esett. A háború után voltak olyan példányok, melyeket kereskedelmi célokra átalakítottak.

Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten. Édesapja vegyész, a felsőfokú ipariskola tanára volt. 1928-ban az Evangélikus Főgimnáziumban tett érettségi vizsgát, ezután 1928-1930-ban a bécsi, 1930-1931-ben a berlini, 1931-1932-ben a párizsi, végül 1932-1933-ban a grazi egyetemen tanult. 1933-1934-ben katonai szolgálatot teljesített, zászlósi rangot kapott, ezt később megvonták tőle.

Első versei a harmincas évek elején jelentek meg a Dénes Béla által szerkesztett Független Szemlében és a Magyar Hírlap című napilapban. 1937-ben adta közre Villon-fordításait, pontosabban átköltéseit, ezek zajos vitát okoztak, több kritikusa kétségbe vonta azt a jogát, hogy a francia költő szabad átköltése által a saját mondanivalóját és közérzetét szólaltassa meg. 1938-ban Párizsba utazott, ahonnan a német megszállás elől Marokkóba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba költözött. A Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és a mozgalom Harc című lapjának szerkesztőjeként tevékenykedett. 1943 és 1945 között három éven át szolgált az amerikai hadseregben, ennek következtében a csendes-óceáni hadszíntérre is eljutott. 1945 végén leszerelt, 1946-ban hazatért Magyarországra, a Népszava szerkesztőségében helyezkedett el. 1946-ban, tíz nappal feloszlatása előtt, tagjává választotta a Kisfaludy Társaság. 1950. június 14-én koholt vádak alapján letartóztatták, három évet töltött a recski kényszermunkatáborban. 1953-ban a tábor felszámolását követően szabadult, ezután műfordításaiból élt. 1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsa újságírót, akivel már letartóztatása előtt kapcsolatban állt. Az 1956-os forradalom idején az Írószövetségben és a megújult Népszavánál tevékenykedett, a szovjet invázió után nyugatra menekült. Párizsban, majd Londonban és angliai kisvárosokban élt.

1957 és 1961 között az emigráns Irodalmi Újság szerkesztője volt. 1963-ban felesége meghalt. 1964-ben Firenzében, 1965-ben Málta szigetén élt, végül 1967-ben a kanadai Torontóban telepedett le. 1968-ban a New York-i Columbia, 1971-ben a New Jerseyben lévő Montclair Egyetem, majd a philadelphiai egyetem tanáraként dolgozott. Még ebben az esztendőben visszatért Torontóba, ennek egyetemén a közép-európai irodalomról tartott előadásokat. 1972-ben a torontói egyetem díszdoktorává avatták. 1975-ben a quèbeci Bishop University-n tartott előadásokat.

Tagja volt az Ötágú Síp című rövid életű amerikai magyar irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának, 1986-1989-ben a chicagói Szivárvány című folyóirat szerkesztőségének. Ezek mellett munkatársa volt az Irodalmi Újság, a Látóhatár-Új Látóhatár, a Menora című folyóiratoknak, a bécsi Magyar Híradónak, az amerikai emigráns Népszavának, a Haifai Szemlének, a Montevideóban kiadott Tárogatónak és más nyugaton megjelenő magyar lapoknak. Rendszeresen írt könyvismertetéseket a Toronto Star című angol nyelvű újság számára. 1988-ban hazalátogatott, 1989 márciusában hazatért, Budapesten telepedett le.

1990-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1994-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 2006. szeptember elsején hunyt el.

Fontosabb díjak, elismerések:

1991 – A Magyar Köztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendje
1993 – a Soros Alapítvány Életműdíja
1993 – Nagy Imre-emlékplakett
1993 – Budapest díszpolgára
1994 – Kossuth-díj
1997 – a MÚOSZ örökös tagja
1998 – Pulitzer-emlékdíj
2000 – Aranytoll
2001 – Don Quijote-díj
2002 – Obersovszky-emlékplakett
2002 – Gundel Művészeti-díj
2002 – A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal
2006 – A Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje

(forrás: cink, PIM)