Az író, Umberto Eco halálára

Hasonlóan Johann Wolfgang von Goethéhez, Thomas Mannhoz vagy Jean-Paul Sartre-hoz, Umberto Eco a senki által nem vitatott, hazájában és az egész világon is óriási tekintéllyel bíró értelmiségi típus képviselője volt.

Barna Imre, a pénteken 84 éves korában elhunyt világhírű olasz író József Attila-díjas magyar fordítója hozzáfűzte a ma.hu-nak adott interjújában: bár ebből a típusból régen sem volt sok, a mai korban csupán nagyon kivételesen akad egy-egy ilyen személyiség, aki státusánál fogva “szinte kénytelen megnyilatkozni mindenről, ami a világban fontos”.

Az Európa Könyvkiadó vezetője méltatta Umberto Eco hihetetlen sokoldalúságát és azt a képességét, hogy nem csupán népszerű regényeiben és tárcáiban, hanem filozófiai műveiben is képes volt közérthetően megfogalmazni és számos szempontból kibontani egy-egy témát vagy problémát.

Barna Imre úgy fogalmazott: Umberto Eco számon tartotta műveinek fordítóit, akikkel személyesen is megismerkedett, válaszolt feltevéseikre és gyakran elébe is ment kérdéseiknek.

Az internet elterjedése előtt az olasz szerző körleveleket írt a fordítóknak, amelyekben gyakran le is rajzolt egy-egy problémát. Később előfordult azt is, hogy e-mailben elküldte a fordítóknak a kiadásra váró legújabb regényének még nem végleges kéziratát, amelyen a boltokba kerülés előtt több jelentős változást is eszközölt a fordítók egy-egy hozzászólásának, észrevételének hatására – idézte fel Barna Imre.

Hozzáfűzte: a rendszeres találkozók, konferenciák hatására egy “nagy családdá” vált az “Eco-fordítók közössége”, amelynek tagjait az évek múlásával egyre több fontos emberi kapcsolat fűzte össze. Mint fogalmazott, az olasz szerző életművéről szólva megkerülhetetlen A rózsa neve című regény, ugyanakkor saját személyes kedvencének a modern kor szinte összes őrületét feltérképező jellege, valamint a végső kérdések iránti nyitottsága, radikalizmusa miatt A Foucault-ingát tartja.

Barna Imre elárulta azt is, hogy az Európa Könyvkiadó gondozásában hamarosan nyomdába kerül Umberto Eco legutolsó, olaszul 2015-ben megjelent regényének (Numero Zero) magyar fordítása, amely a Mutatványszám címet fogja viselni.

Umberto Eco 1932. január 5-én Alessandriában született. A torinói egyetemen filozófiából doktorált, később tanított is itt. Harminckilenc éves korában a szemiotika professzorának, egyben tanszékvezetőnek nevezték ki a bolognai egyetemen, vendégprofesszorként előadott többek között a Yale és a Columbia egyetemen.

Első regénye, az 1980-ban megjelent A rózsa neve a nyolcvanas évek legnagyobb regényszenzációja lett. A humor és a játékosság elemeit sem nélkülöző, többrétegű mű középkori köntösbe bújtatott, kosztümös bűnügyi regényként és filozófiai alkotásként egyaránt olvasható. A regényből Sean Conneryvel a főszerepben nagy sikerű film készült.

Az első regény bravúrját többi regénye, A Foucault-inga (1988), A tegnap szigete (1994), a Baudolino (2000) és a Loana királynő titokzatos tüze (2004) nem tudta megismételni. 2010-ben megjelent A prágai temető című regényében az irodalom leggonoszabb karakterét kívánta megteremteni.

Az író több rangos irodalmi kitüntetést megkapott, többek között a Strega-díjat, a Médicis-díjat, a Cesare Pavese-díjat, az Asztúria Hercege Díjat, az Osztrák Állami Díjat, 2007-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként a Budapest Nagydíjat. Több egyetem díszdoktorává választotta.

A legnagyobb írók egyikének írt nekrológok közül kettőt teszünk most közzé.

Puskás István a kultér oldalán írt:

Mikor úgy húsz éve olasz barátaimat kérdezgettem, kit ajánlanak a kortárs olasz irodalomból, kit tartanak olvasásra érdemesnek, meglepődve kellett megjegyeznem, hogy Umberto Eco neve soha nem volt a listán. Miközben mi tőle, A rózsa nevéből, a Foucault-ingából, no meg A nyitott műből, továbbá az Elbeszélés határaiból és a Hat sétából tanulgattuk épp, mi is a posztmodern, s olaszosként faltuk a L’Espresso magazinban hetente hozott okos tárcáit, melyekből a fogyasztói társadalom kérdéseivel ismerkedhettünk. Hazai fogódzók híján, külföld, Itália felé tájékozódva ő volt az egyik, aki segített, megérteni azt a (mind kevésbé) szép világot, amibe nemrég csöppentünk, illetve ami épp azokban az időkben sarjadt körülöttünk. Tegnap este fél tizenegykor, 84 évesen elhunyt Umberto Eco filozófus-író-szemiotikus.

De nem csak a jelenben segített eligazodni, mert az olasz irodalom és kultúra történetével ismerkedve nem lehetett elmenni a Szépség és művészet a középkori esztétikában mellett; döntő szerepe volt és mai napig van abban, hogy olyannak látom a középkort, amilyennek. Ahogy nagy művelődéstörténeti regényei, a Holnap szigete, vagy nemrég a Prágai temető is jócskán gazdagították a régmúlt időkről való tudást, miután kezei között nevelkedve tudtam manőverezni a fikció és az irgalmatlan mennyiségű tudós információ között.

Az éles szemű olasz irodalmárok, a magas orrú kritikusok, az ifjú titánok számára túl sikeres, túl népszerű volt, ciki lett szeretni az akkor már gigasztári magasságokban lebegő, az előző, legyűrendő generációhoz tartozó kulturális celebritást.

Mikor a Prágai temetővel az itáliai sztrádák benzinkútjainál is lépten-nyomon találkoztam, immár a Facebookon okoskodtam egy rövidke sort az Eco-jelenségről. Volt bennem sztereotip irigykedés, hogy bezzeg a digóké ilyen kultúrnemzet, hogy náluk még a benzingőzben is megél a magas kultúra (vagy mi), bezzeg nálunk… És volt bennem sznob gőg is, hogy na, tessék, ide jutott az öreg. Azért persze elolvastam, szerettem, és hasznosítottam, használtam is, mert érdekes, tanulságos szöveg ez a mai olasz kultúra alaposabb megértéséhez.

Most, miután reggel halálhírére keltem, úgy látom, jól esett kicsit savazni, kicsit pimaszkodni, kicsit tiszteletlennek lenni a Mesterrel, akiről már el is feledtem, hogy mennyit adott, mennyit köszönhetek neki – merthogy annyira belém épült, annyira sajáttá lett, hogy az eredet már nem is volt érdekes. Hasonlóképp intéztem el magabiztos, gyors ítélettel tavalyi megjelenését a Velencei Biennále olasz kiállításán. Anno a Kulterre írt szövegemben is felemlegettem, hogy az viszont áll-leejtő élmény volt, ahogy a vetített filmben végigkalauzolta a nézőt labirintusszerű lakásán, mintha az a bizonyos, A rózsa nevés borges-i könyvtár kelt volna életre.

Személyesen persze nem ismertem (bár ha kicsit hamarabb indul az Erasmus, és már akkor van egyetemünknek kapcsolata a Bolognai Egyetemmel, akár el is csíphettem volna valamely kurzusát diákként), de most látom csak, hogy az egyik nagy tanítót tisztelhetem benne, aki úgy volt a közelben, úgy formálta a világról való képemet, hogy csak szavai, többnyire írott szavai jutottak el hozzám, de azok a szavak úgy épültek belém, ahogy apám és anyám, meg életem legfontosabb pedagógusainak, tudósainak tanításai. Azt hiszem, ezért is lehettem vele szemtelen, ezért is lehetettem vele pökhendi. Olyan intim volt a kapcsolat, hogy még a pimaszságot is megengedtem magamnak, azt a fajtát, ahogy szüleinkkel vagy az igazán tisztelt mesterekkel szemben tudunk puffogni.

Mert fontosak nekünk, a tekintetükkel mérjük magunkat, a szemük fényében próbálunk valakik lenni, s a leváláshoz, az elkülönbözéshez kell az is, hogy távolabbra taszítsuk őket. Mintha el lehetne tépni ezeket a kötelékeket. Aztán eljön az a pillanat, amikor rá kell jönni, hogy bizony elválaszthatatlanul fonódunk össze velük. Ilyenkor van a hála és a megrendelülés – nem is csak a veszteség, hanem a felismerés miatt.

A veszteséget még nem érzem, hiszen úgy itt van velem, ahogy eddig is itt volt, nincs mese. Dehogynem, mese mindig van, benne meg mindig az olvasó-farkas, ezt is tőle tanultam hajdanán. Sikerült neki az, ami az elmúlástól rettegő embert (az általa oly jól ismert középkori és barokk embert kiváltképp) mindig űzte-hajtotta: kicselezte a mulandóságot azzal, hogy szavakba, szövegekbe, olvasók élményeibe, emlékeibe mentette, menti át magát. A felismerés, hogy okos tekintete, sokszor biztosan tévedő, vitatható, de mindig éles ítélete, hatalmas tudása és a tanítás minden sorában élő gesztusa él és eleven, még akkor is, ha épp nem őt olvasom, idézem, ez a felismerés viszont most keményen megteker.

A NOL.hu oldalán Fáy Miklós emlékezik:

Az öregember a tengerparton botjával rajzolgat a homokba, a legcsodálatosabb kentaurok, nimfák, sellők támadnak föl a bot hegye nyomán, aztán jön a dagály, és a sok csoda, az élet öröme, maga az élet elmosódik, eltűnik a semmibe.

Diákok ezrei mentek Bolognába, hogy lássák őt. Ha rossz kedve volt, csak lapozgatott valami könyvben, ha olyanja volt, varázsolt a szavaival, hangjával, lényével, lehetett fényképezkedni vele, aláíratni a könyveket, és örülni, itt állunk a világ egyik legokosabb embere mellett. Tudni lehetett, hogy az ő tudása elérhetetlen, mégsem volt nyomasztó.

Fotó: Andrea Comas / Reuters

Mintha Umberto Eco élete kísérlet lett volna, hogy mindent, mindent kiszedjen az életből, amit csak lehet, ami benne van. Sikert és művészetet, okosságot és népszerűséget, sztárságot és elmélyültséget. Járta a világot, megjelent nagy társaságokban, beszélt a tévében, tanított és írt. Nyilván ő is tudta, hogy a közhiedelem szerint ennyi lovat nem lehet megülni, hogy valaki folyton háborogni fog, eladta magát, felhígította a tudományt. Ha ír egy regényt, azt mondják majd, hogy rosszabb, mint amelyeket szigorúan bírált, ha még egy regényt ír, azt mondják, rosszabb, mint az előző. Azért így is írt hetet, és nem mind rosszabb, mint az előző. De egyre csak ünnepelte az életet, az édes, szép életet. Ha kérdezték, azt mondta: tudós vagyok, aki a hétvégeken könyveket ír.

Az öregember pedig megy a tengerparton, nincs botja, nem rajzol. De most már nem is ír.