A Royal Academyn egy magyar fiatal

Most az Emese álma című monodrámájával jutott be a világ egyik legtekintélyesebb színházi iskolájába, és bár a londoni tandíj és megélhetés óriási anyagi teher, ő elszánt: kísérletező, műfajokat ötvöző színházat akar csinálni, és a legjobbaktól tanulni. Vele beszélgetett az ART IS BUSINESS.

Mikor indul Londonba?

Egyelőre a vízumra várok. A brexit óta kissé nehéz a külföldiek dolga, ahhoz, hogy az ember megkapja a diákvízumot, fel kell mutatnia egy bankszámlát, amelyen elérhető a teljes tandíj és mellette akkora összeg, amelyből egy éven át meg lehet élni Londonban. Ezt az összeget csak úgy tudtam prezentálni, hogy édesapám lombardhitelt vett fel, amelyet szeretnék neki minél hamarabb visszafizetni. Összesen körülbelül negyvenezer fontról beszélünk. Természetes, hogy amennyire a tanulmányaim engedik, dolgozom majd kinn is – a diákvízum részmunkaidőt engedélyez –, de nagy segítség lenne, ha valaki mecénásként állna mellettem. Ösztöndíjra is jelentkeztem, mert bár két hónapon keresztül azt kommunikálták, hogy nemzetközi diákok nem kaphatnak képzési támogatást, most kiderült, hogy mégis pályázhatunk és van esélyünk megkapni a tandíj egyötödét.

London a számtalan szakmai lehetőségével és vibráló kulturális életével nagyon vonz – arról nem is beszélve, hogy a barátaim fele Angliában él –, a tervem tehát nagy vonalakban az, hogy tanuljak, amennyit csak tudok, és kiépítsek egy olyan szakmai bázist, amely a kurzus elvégzése után több kaput is megnyithat. Nagyon szeretem, ha többféle dolgot csinálhatok, sokféle helyen élhetek, különböző környezetben tanulhatok. Bár a színház az életem középpontja, mindig is több dologgal foglalkoztam, angolt tanítok, projektalapon újságíró vagyok, most épp bébiszitterként is dolgozom. Ezeket mind élvezem, de egyértelműen előadó-művészettel szeretném kitölteni a napjaimat és abból megélni.

Az elmúlt öt, Magyarországon töltött év arra tanított, hogy több lábon kell állnom. Ami nem jelent problémát, hiszen sokféle készségemet aknázhatom ki különböző munkákban, de a szétaprózott figyelem miatt háttérbe szorulhat a színház. És ezt nem szeretném.

Hogyan zajlott a felvételi? Egyáltalán: hogyan kerülhet be valaki a világ egyik legnívósabb drámaíró-képzésére?

Az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem. A pályázathoz első körben be kellett adni egy motivációs levelet, egy portfóliót – ebben az egyik korábbi, angliai projektemről írtam – illetve, lévén, hogy drámaíró képzésről beszélünk, egy teljes, önálló drámát is vártak. Nekem ebből sok nem volt, így egyértelmű volt, melyikkel jelentkezem. Beadtam tehát az Emese álmát, amit Vass Szandi dramaturggal közösen fejlesztettem. Úgy tűnik, azzal nyertem meg őket magamnak, a személyes interjún nagyon dicsérték.

Kárász Emese az Emese álma című darabban (fotó: Kőrösi László)

Beszéljünk kicsit a darabról! A monodráma főszereplője a színes bőrű, magyar lány, Emese, aki a hétköznapokban számtalanszor találkozik a kitaszítottság érzésével, amikor pedig – hasonlóan névrokonához – váratlanul teherbe esik, az ősmagyar mondavilágban talál menedékre. 

Emese története se nem mese, se nem álom, hanem kortárs valóság. A címszereplő Kárász Emesével osztálytársak voltunk a Freeszfe Egyesület első színházcsináló képzésén. A darabot írtam és rendeztem, de abszolút közös munka zajlott, Emesén keresztül öltött végső formát. A színház kollektív műfaj, szeretek csapatban dolgozni, és fontos nekem, hogy a történetet az előadóval – vagy előadókkal – együtt alakíthassuk. Színházat nem csinál egyedül az ember. Vagyis, de, csinálhat, csak akkor valószínűleg nem lesz olyan gazdag az anyag. Hiszen több gondolatból és befektetett energiából stabilabb alapot építhetünk, több irányba fejleszthetünk, ennek köszönhetően sokkal színesebb lesz a végeredmény, amelyhez pedig a nézőknek is könnyebb kapcsolódniuk. Miközben a drámák sokszor egyének pszichéjét boncolgatják, egyéni életutakat járnak be, sosem beszélhetünk a szereplők életéről tágabb társadalmi kontextus nélkül, ennek megfogalmazásában pedig rengeteget segít a kollaboráció. Alkotóként szerintem arról beszélhet a leghitelesebben az ember, ami őt foglalkoztatja. Ez talán első hallásra leszűkítő gondolkodásmódnak tűnik, de számomra elképzelhetetlen, hogy olyan történetet írjak meg, amiben semmilyen megélt élményem nincs. Hasonlóan történt az Emese álmával is, mert bár fehér állampolgárként Magyarországon sohasem értek rasszista atrocitások, nőként számtalanszor kerültem olyan megalázó helyzetbe, amelyeket a darab is taglal. A rasszizmus kérdése pedig Kárász Emese életében Magyarországon szinte mindennapos – hozzátenném, ő sem itthon keresi már az útját. Extrém, legalábbis szokatlan a darab alaphelyzete, de azt hiszem, néha éppen az ilyen extremitások tapinthatnak rá azokra a társadalmi szürke zónákra, amelyekben nehezen találjuk a szavakat. Ha azonban a darabunk gondolatokat ébreszt, beszélgetéseket indít, ezzel tisztítva ezt a szürke zónás mételyt, akkor már megérte. A színház többek között arra jó, hogy feldolgozza a tömegeket foglalkoztató kérdéseket, feltérképezze a döntéseik mögött álló mozgatórugókat, és elősegítsen egy tudatosabb létezést, amelyben az ember nem csak a saját perspektívájából képes a környezetet értelmezni, a világot befogadni.

Folytatást itt talál.

Forrás: szinhazonline.hu