Ungvári Tamás gyűjtemény

A társaságbeli nagy sztorizásokhoz áll közel Ungvári Tamás szemelvénygyűjteménye. A stílus radikalizmusa és a csipetnyi rosszmájúság is szórakoztatóvá teszi e szövegeket.

Van annak talán másfél évtizede is, hogy Tamás bejött az egykori Kritika szerkesztőségébe, s rögtön magához ragadta a szót: „Jaj, gyerekek, az este olyan rosszul éreztem magam, hogy nekiálltam végrendeletet írni. Egész éjszaka ezzel vesződtem, reggel megmutattam a feleségemnek. Figyelmesen elolvasta, majd csak ennyit mondott: ha jól értem, ez az egész arról szól, hogy Somlyó György közepes költő…” Dőltünk a röhögéstől.

Persze, tudjuk: írásban később szinte lehetetlen visszaadni az adott helyzetben, élőszóban elhangzott poénokat. Rögzítve rendszerint veszít spontaneitásából, ellenállhatatlan humorából. A csattanóra azonnal felelő harsány nevetés nélkül általában szerényebb, szürkébb lesz a legremekebb sztori is. Ungvári szövegei – bocsássuk előre – a kivételek közé tartoznak. A Breviárium, vagyis e szemelvénygyűjtemény, melyet Illés Andrea válogatott a szerző élete vége felé keletkezett enciklopédiák bőséges anyagából – portrék sorozatát, valamint memoártöredékeket tartalmaz. Előadásmódjuk leginkább Ungvári egyik nagy műfajához, a társaságbeli nagy sztorizásokhoz áll közel, stílusjegyeik, retorikai alakzataik az élőbeszéd lazaságát követik, az olykor szeszélyesen csapongó szerkezet, a kötelező poentírozottság, az ismétlések, az apró pontatlanságok is a szóbeliség esetlegességeit idézik.

Az alkotói pálya sokszínűségéből eredően a szerző tényleg szinte mindenkit ismert, aki számított, s mivel mindenkiről van legalább egy (de inkább több) szellemes, az adott karakter lényegét jellemző története, a kortársak portréjának kontúrjai ezzel készen is álltak számára. A megelőző nemzedékek hírességeinek rajzánál pedig a hatalmas olvasottság lehetett a fedezet. Ungvári tényleg elképesztő részleteket tud hőseiről, a ki, kinek a kije területén pedig alighanem verhetetlen. Emellett a stílus radikalizmusa, az erős, helyenként túlzó jelzők, fordulatok alkalmazása és a csipetnyi rosszmájúság is kifejezetten szórakoztatóvá teszi ezeket a szövegeket.
Mivel e breviárium csak olyan részleteket tartalmaz, melyek az eredeti lelőhelyükön sem a szigorú szaktudományosság igényével készültek, a szerzőt egy-egy nagyon merész állításakor nem terheli az érvelő bizonyítás kényszere. Fölöslegesen szisszennénk fel tehát, amikor ilyesmiket ír: „A magyar irodalom java önéletrajzi művek sorából áll. Legjobb írásai vallomások, töredékek, levelek sora. Prózánk csúcsa pedig az erdélyi emlékirat-irodalom.” Ez persze vagy így van, vagy nincs. Egy fesztelenül sztorizó fejtegetésen igazából nincs mit ebből a szempontból számon kérni. Ungvári akkor és ott így vélte helyesnek, s a maga helyén kétségtelen a retorikai funkciója.

E portrék híven tanúsítják a szerző mentalitásának kettősségét: ott rejlik bennük a roppant műveltségű filosz, a professzoros pedantéria, és valami csibészes huncutság, az örökös készenlét a tréfára, az öniróniára. A tudós időnként bizony fityiszt mutat azoknak, akik túl komolyan vennék. Írásait egyszerre hatja át a meditációra hajló komolyság és az elementáris életigenlés. „Ez mind én voltam egykoron” – idézi a könyv Füst Milánt. Joggal, hiszen ez a gyűjtemény felsorakoztatja a pálya legfontosabb szerepeit. Ezek sorából nem hiányozhat az, hogy Ungvári Tamás az irodalom, a humán kultúra leghatásosabb védelmezői és népszerűsítői közé tartozott. Élete végéig meggyőzően szólt arról, hogy az olvasás életünk egyik legnagyszerűbb privilégiuma.

(forrás: nepszava.hu)