Tóth Krisztina próza kötete

Tóth Krisztina, akit korábban költőként ismerhettünk, 2006-ban, Vonalkód címmel jelentkezett először prózakötettel. Legújabb, Pixel című könyvét a 82. Ünnepi Könyvhéten mutatta be a Magvető Kiadó.

„Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő” – olvashatjuk a harmincadik, záró fejezetben. – „Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És mindez egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.” Ezt a gondolatot tekinthetjük a könyv központi gondolatának, hiszen Tóth Krisztina kötetében, melynek a szerző a „szövegtest” műfaji megjelölést adta, a test mint az emberi sors fizikai hordozója és ehhez kapcsolódóan a testre rakódott emlékek válnak szövegszervező elvvé. A Pixel harminc történetében a szerző arra tesz kísérletet, hogy egy-egy testrészt „megragadva” felidézzen egy epizódot, és ezzel megvilágítsa a hozzákapcsolódó élettörténet egészét. Így lesz a gyermekkorból eltett tejfogak megsemmisítése az ártatlanság elvesztésének szimbóluma, vagy a felismert anyajegy a régi szerelmi viszony emléknyoma.

Az itt olvasható harminc történet mindegyike önálló műként is megállja a helyét, ugyanakkor egymáshoz kapcsolódva szereplők és sorsok különös hálózatát rajzolják ki. A lánya születésnapjáról megfeledkező apa másutt kiöregedett csábítóként tűnik fel, az öngyilkosságot elkövető francia fiú felcsap balkáni turistának, a temetőben csecsemőjét toló nő a szeretője dédapjának sírján pihen meg – hogy csak néhány példát említsünk. Szereplők tűnnek el, majd bukkannak fel újra, sorsot cserélnek, és végükhöz érnek. Úgy élnek egymás mellett ebben a különös térben, hogy a teljes történetet eleve lehetetlen megismernünk.

Ebben a könyvben – ahogy az a könyvbemutatón elhangzott – nincsenek beérkezett emberek. Minden szereplőnek megvan a maga előtörténete, valahogyan mindannyiuk élete kisiklott. Nemritkán nemzedékeken átívelő sorsokkal találkozunk, noha időbeliség helyett inkább az időnkívüliség jellemzi a könyvet. A szöveg egyik kulcsmondata, hogy „[m]indenki zsidó”, tehát minden ember közös sorsa a létbevetettség és az útkeresés. Ebben az értelemben az itt olvasható történetek mindannyiunk történetei. A szereplők sorsán keresztül láthatjuk a háttérben a holokausztot, a berlini falat, az 56-os eseményeket, a cigányság sorsát – anélkül azonban, hogy a szöveg didaktikussá, számonkérővé válna.

Hogy létezik-e az egész, és egy történet van-e, szintén alapvető kérdései a műnek. A szöveget erős elbeszélői jelenlét jellemzi. Hangsúlyossá válik a megírás folyamata, az elbeszélő figyelmeztet rá, hogy mindez másképp is lehetett volna, a szereplők, a történetek egymással fölcserélhetők. Az írás folyamata mint a csigavonalon való körözés jelenik meg az első fejezetben, melyet ha végtelen hosszú ideig folytatunk, „a rajz egy idő után kúp formában kiemelkedik az asztallapból, és tapintható domborulatot alkot.”

Olvasóként ugyanezt a spirális mozgást írjuk le, ahogy a szövegben előrehaladva folyamatosan újraélünk egy történetet. Közben hátra is lépünk, és ebből a távolságból a pixelkockák egy nagyobb képpé állnak össze.