Száz esztendő

Száz esztendeje, a Huszadik Század 1912. november-decemberi számában jelent meg Ady Endre írása, evvel a címmel: „S ha Erdélyt elveszik?” Újra megjelent ez az idén is (Ady Endre: A világosság lobogója alatt, szerk., vál. Ferencz Győző, Bp.: Nap Kiadó, 2012, 304-307). De mintha Horváth Zoltán óta (Magyar századforduló, Bp.: Gondolat, 1961, 1974) nem olvasta volna ezeket a szövegeket – Adynak és a szövetségeseinek a politikai szövegeit – senki. Tamás Gáspár Miklós írása a nol.hu-n.

Ismerni persze ismerte néhány szakember, de komolyan venni az effélét nem volt szokás. Száz évvel ezelőtt Adyn kívül senki se látta, hogy Erdélyt elvehetik. Senki se látta Erdélyt meg a románokat Budapestről vagy Pozsonyból vagy Gesztről, de talán még Kolozsvárról se. Csak Ady, mint annyi más dologban. Az az Ady, akit a két világháború között a hivatalosság, de végül még a Nyugat is politikai analfabétának nevezett, az utóbbi persze finomabban és áttételesebben.

Az ő hatására nem voltak a népi írók irredenták (ha mindenféle egyebek is voltak, irredenták nem voltak), s ugyancsak az ő hatására nem voltak irredenták a szociáldemokraták meg az októbrista emigráció. Ady korában tisztán látta a nemzetiségi kérdést Jászi, Szabó Ervin, Kunfi, de azt még ők se, hogy Erdélyt elveszik. Akik a süvöltő sovinizmus korában – s ez a kor volt mai tudatlanok szemében az aranykor, a „liberális” cs. kir. Magyarország: választójog nélkül, tüntető munkásokra és nemzetiségiekre leadott sortüzekkel, etnikai megkülönböztetéssel és üldözéssel, gyalázatos sajtópörökkel, antiszemita és ultranacionalista tömeglapokkal – szolidárisak voltak a régi Magyarország nemzeti kisebbségeivel, még ők se tudták elképzelni, hogy Erdélyt elvehetik. Csak Ady.

Mint ahogy annyi mindent csak ő tudott, azt is, hogy minden nemzet szocialistái majd elárulják az Internacionálét, és hanyatt-homlok rohannak az imperialista világháborúba együtt a reakcióval, az ipari nagytőkével, a császárokkal, az államegyházakkal és a szoldateszkával. Csak ő nem állt be őrjöngő népek közepébe.

„Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell, Aradig és Mármarosszigetig is, a magam külön hazácskáját [a Szilágyságot] szintén, de nem hal-e majd bele ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül s már régen álmodom a legfényesebb jövendőt?” – írta Ady száz esztendővel ezelőtt.

Isten tudja. Lehet, hogy már rég belehalt, s nem vette észre senki. S ki álmodja ma Romániának önzetlenül a legfényesebb jövendőt? S ki szereti? A románok se. Emlékszik rá valaki? „Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is, s Magyarország pedig – nem volt.” Már csak azért is nehéz rá emlékezni, mert a magyar protestantizmus szellemileg halott, pedig „…sehol a szektáknak, tehát a lelkek forradalmának bujább talaja Erdélynél nem volt”.

A reformációnak köszönhettük, hogy „…saját kultúrára az az Erdély iparkodott, melynek románjai például bibliafordítást magyar fejedelmek által kaptak”. (Mellesleg a protestáns térítés a románok között – hiszen ez volt a cél -nem sikerült.) A protestantizmus annyira ismeretlen már, hogy az idén Magyarországon megrettent és fölháborodott a közvélemény a Heidelbergi Káténak (1563) – a református dogmatika összefoglalásának – azon a régi, egyszerű tételén, hogy a mise: istenkáromlás. Ha valaki figyelmesen olvasta Jászi és Kunfi írásait a magyarországi nemzetiségi kérdésről, aki hallott Mocsáry Lajosnak, a Függetlenségi Párt hajdani elnökének a sorsáról – akit kiközösítettek, miután szóvá tette a nemzetiségekkel szembeni igazságtalanságokat, s aki ezért csak a karánsebesi román választók jóvoltából juthatott be az Országgyűlésbe, ahol leprásként és páriaként kezelte mindenki – , tudhatta, még akkor is, ha csak magyarul értett, hogy mi következik.

De Ady jobban olvasta a radikális és szocialista társadalomtudósok munkáit, mint ők maguk. Mert ő bátrabb és mélyebb volt még náluk is. Tudta, hogy Erdélyben és a Részekben egyre nagyobb a már legalább másfél-két évszázada fönnállott román többség, hogy a románoknak nincs szóra érdemes politikai képviseletük, noha középosztályuk gazdaságilag egyre erősödik, bár értelmiségüket üldözik, iskoláik alig vannak, jussuk a sajtóban a rágalom és a leszólás, zömmel paraszti tömegeiknek a sorsa a megvetés és a vadállati elnyomás, csendőrterror, hogy a Kárpátokon túl az újonnan független román királyság legfőbb eszméje az irredenta: ebből – ha valami nem történik közben – nem lehet más, mint Erdély és a Részek elvesztése.

Az etnikumok fölötti „politikai nemzet” fikcióját a kormányzó nagybirtokos arisztokrácia pusztán erőszakkal tartotta fönn, a már a reformkor óta önként magyarosodó zsidókon kívül senki más nem asszimilálódott (még az előrehaladott szlovák beolvadás is megállt, sőt: visszafordult). A brutális „magyarosítás” iskolabezárásokat és hűtlenségi pöröket jelentett, a román és ruszin görögkeleti egyházat (a szerbet kevésbé) pusztították, a csekélyke nemzetiségi közvéleményt és kultúrát a fölényes magyar sovinizmus folytonos sértegetéssel provokálta. A századforduló mainstream magyarországi és erdélyi magyar sajtóját – a balközépet sem kivéve – nem lehet arcpirulás nélkül lapozni.

Mindenki tisztában lehetett vele, hogy háború esetén mi következik, de csak Ady volt vele tisztában, mint ahogy avval is, hogy az uralkodó osztály inkább vállalja a háborút és a történelmi Magyarország pusztulását, mintsem a demokrácia sikerét, amelynek egyetlen esélye – ezt is csak Ady tudta – nem lehet más, mint a forradalom. Ady tudta azt is, Magyarországot csak a demokratikus, a szocialista forradalom mentheti meg, a föderáció, az egyenlőség, az autonómia – meg azt is, hogy forradalom nem lesz a katasztrófa előtt.

A leggyönyörűbb és a legvilágosabb versekben és esszékben fejtette ki mindezt legnagyobb prófétánk és hősünk. Csodálták érte, de nem hallgattak rá. Társai a radikálisok és a szocialisták között mindazt tudták, amit ő, csak tudásukat nem kötötték össze politikává, és hát kevesen is voltak a magyar Messiások. Elvégre Ady csak „poéta” volt meg „zsurnaliszta” meg „kozmopolita” meg „fantaszta” meg „iszákos” meg „kurvázós”. Ahogy – Fülep Lajos mellett – a legnagyobb magyar művészetkritikus, Kállai Ernő mondta: „Hisz nem vagyok én zsidó, könyörgök, csak zsidóbérenc!” A romkocsmák homályán mereng, mondanák róla ma.

Szinte hihetetlen, hogy nemzedékéből egyetlenként, Adyt meg sem érintette az antiszemitizmus. Ez rajta kívül csak a III. Internacionálé akkor még ismeretlen alapítóiról mondható el. A zsidók, különösen a rendszerellenzéki zsidó értelmiségiek melletti szenvedelmes állásfoglalásainak súlyát csak az mérheti le, aki elolvas egy hétnyi korabeli újságot. Ady minden tekintetben független volt a konformis közvéleménytől. Az én nemzedékemben akadnak bátor emberek, de Ady hozzájuk képest is bámulatosan merész.

„Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal élhal Európáért” – írta Ady „A magyar Pimodán”-ban (Nyugat, 1908. januárfebruár). „Rohanunk a forradalomba” – írta Garami Ernőnek (a magyarországi szociáldemokrácia vezetőjének) az Erdély-esszé esztendejében, 1912-ben. De nem rohantunk, csak a háborúba. Vlagyivosztoktól Londonig, Tokiótól New Yorkig minden újság megírta már ekkoriban, hogy a Monarchiának vége, hogy a cseh kérdés, a román kérdés, a délszláv kérdés szétrobbantja, s ráadásul a lázongó nemzetiségeknek van igazuk, nem a bécsi és a pesti uralkodó köröknek. Az egész világ tudta, de Magyarországon csak Ady.

A téma legnagyobb tudósa és legnemesebb lelkű, legönzetlenebb – s ezért persze mindhalálig gyűlölt – politikai elemzője, Jászi, amikor az összeomlás, a végső háborús vereség után a forradalmi kormány nemzetiségi minisztereként tárgyalt Aradon a román nemzetiségi vezetőkkel, halálosan megdöbbent, hogy ők nem autonómiát és föderációt és egyenjogúságot óhajtanak, hanem Erdély elszakítását és egységes nagyromán nemzetállamot a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztia alatt. Ezek az urak – például Maniu és Goldis – az ő régi barátai voltak, akik korábban igénybe vették védelmét, tollát, pártfogását, összeköttetéseit. Egészen addig, ameddig a román királyi hadsereg be nem vonult Erdélybe.

Neki személyesen köszönetet mondtak, hazájára pedig átkot. Ady nem lepődött volna meg. Ő mindig tudta, hogy ide vezetik az országot a „sírjukban is megátkozott gazok” – akik szép lassan mind szobrot kapnak a XXI. századi Budapesten. És most? A vakság mit sem változott. Lelkes szakemberek és műértők Pesten, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen,Újvidéken fordítják a délszláv népek meg a románok irodalmát – és nemcsak a szépirodalmát -, ki a fene olvassa őket? Pesten monográfiát lehet írni a magyar-román kapcsolatokról románnyelvtudás és román irodalmi és levéltári hivatkozások nélkül. Pesten meg lehet írni a bécsi döntés utáni Észak-Erdély (1940-1944) társadalomtörténetét anélkül, hogy a „visszatért” területnek még akkor is a felét kitévő románok (akkor: a Magyar Királyság alattvalói) élményeiről szó esnék, hogy a megjelent emlékiratokat idézné a tudós szerző.

Ki olvasta Liviu Rebreanu klasszikus könyvét (Akasztottak erdeje, 1922, magyarul is Bözödi György fordításában, 1962, több utánnyomás: román nemzetiségű magyar honvédek harcolnak a román hadsereggel…), amelyből legalább utólag megtudhatnánk, mit éreztek a románok a régi Magyarországon. (Film is készült belőle Liviu Ciulei rendezésében 1965-ben, főszereplők: Liviu Ciulei, Stefan Ciubotarasu, Victor Rebengiuc, Széles Anna, Csíky András. Hiába.) Ki tudja a mai Magyarországon, hol és hogy élnek az erdélyi magyarok? S azt, hogy miért vannak egyre kevesebben?

Ugyanúgy menekülnek az erdélyi magyarok, mint a dunántúliak: tömeges a kivándorlás, amely mindent megváltoztat itt ebben a dunai régióban, s néhány halk sopánkodáson kívül egy komolyabb szó se hallatszik. A megmaradtak is egyre sebesebben asszimilálódnak, magyar nyelvi kompetenciájuk egyre gyöngébb – délvidéki nyelvészek állapították meg, hogy egyre kevesebben képesek magukat kielégítően kifejezni akár magyarul, akár szerbül -, magam is csak azért értem hiánytalanul a romániai magyar lapokat és szájtokat, mert tudok románul, de a vajdasági magyar publikációkkal már gondjaim vannak, mert szerbül sajnos nem értek.

Magyarországon csak a csonkamagyar politikai szembenállásra emlékeztető magyar nemzetiségi belharcok érdeklik a sajtót, mintha egyéb nem történnék. Pedig vannak sztrájkok, új társadalmi, politikai, elméleti, kulturális mozgalmak. Ma kaptam üzenetet hazulról: Kolozsvárt román és magyar baloldaliak tiltakoznak a városházi vezetők által a nyomorúságos és életveszélyes pataréti gettóba szorított cigányok pokoli helyzete miatt, kiállítás nyílik, politikai-művészeti akciók várhatók. A romániai plurális – többek között, de nem kizárólagosan marxista – baloldal népszerű, befolyásos internetes újságja, a CriticAtac különvéleményt nyilvánít a december 1-jei román nemzeti ünnep (az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyulafehérvári nemzeti gyűlés évfordulója) ügyében, kimondva, hogy itt a magyar forradalomnak román fegyverekkel történt leveréséről van szó, nem spontán nemzeti mozgalomról csupán, és élesen veti föl a magyar kisebbséggel kapcsolatos demokratikus deficit kérdését.

A szerző húszas évei közepén jár. (A kommentek azért részben olyan borzalmasak, mintha csak Magyarországon lennénk…) A hivatalos politika Romániában még inkább csak az érdekcsoportok viaskodása, mint nálunk, az alkotmányos intézkedések elleni támadás és a Nyugat-ellenesség ott nem a kormányzati koncepció része, mint Magyarországon, s mint rendszerint: az antidemokratikus törekvések Magyarországon feszes rendhez, Romániában rendetlenséghez vezetnek – a politikát mintha az elfogult, nálunk ismeretlen botránymédiák irányítanák. A közélet élénk, de hát a bacilustenyészet is élénk. Az ifjú erdélyi nemzedék megvető véleményét a Fészbuk Dzsenerésön „Az utolsó pecsét” (Romániában pecsételéssel szavaznak, ezért a szöveg nem elég világos csonkamagyaroknak) című száma fejezi ki, keressék a YouTube-on.

A liberális demokráciának nemcsak Pesten fellegzett be. Szerbiában hivatalosan újratemették Pál régensherceget (Pavle Karadordevic, 1893-1976), Hitler vonakodó csatlósát, akit száműzetése alatt az angolok Kenyába internáltak, a kormány és az ortodox püspöki kar jelenlétében; küszöbön áll a kollaboránsként kivégzett csetnik vezér, DrazaMihajlovic (1893-1946) rehabilitálása. Azonban Újvidéken összdélszláv konferencia volt novemberben a történelmi revizionizmus ellen – magam is jelen voltam -, az értelmiség nem hagyja magát, nemcsak a nacionalisták látszanak, noha persze ők ma a legerősebbek. A szerbiai egyetemi és egyetemista baloldal – a szörnyű belháború után – végre összefogni látszik horvát, szlovén, sőt: koszovói elvbarátaival. Mindezekben a mozgásokban magyarok is föltűnnek, olykor elég fontos szerepet játszanak. Ki hallott itt róluk?

A sajátságos csonkamagyar vakság, elzártság, tájékozatlanság – nem a gyakran kiváló, de sajnos közismeretlen szakemberekről beszélek – változatlan. (De hadd hivatkozzam itt az erdélyi eredetű KissPál Szabolcsra, akinek a Kós Károly által épített Állatkert ún. Nagysziklája kapcsán készített képzőművészeti/elméleti/politikai projektjét a Magyar Lettre Internationale 2012. őszi száma dokumentálja; ez a projekt – Feischmidt Margit munkáihoz némiképp hasonlóan – a posztkoloniális megközelítést [is] használja a „magyarnemzeti” Erdélykép dekonstruálásához. Ide tartoznék a Socié té Réaliste empire, state, building nevű kiállítása [Jeu de Paume/ Ludwig Múzeum] az államhatárokról.)

Nemcsak nekem tűnik föl – legutóbb Szalai Erzsébet beszélt erről nagyon okosan a Klubrádióban -, hogy a válság újra fölveti a kelet-európai és délkelet-európai együttműködés szükségességét, hiszen a „periféria” kis államai egyedül, külön-külön nem tudnak védekezni, ki vannak szolgáltatva a gazdagabb és erősebb „centrumnak”. De ez a vakság, nemtörődömség, közöny csak a sovinizmus kezére játszik. Ady írja Erdély-esszéje végén: „Hogy múljanak el, oh, már a srapneles igazságok, s hogy engedjenek bennünket a magunk srapneleivel, emberszerető és fölszabadító munkánkkal tovább munkálkodni nemzettelen népboldogságokért.” Nemzettelen népboldogságok – ki meri ezt ma lenyomtatni, hacsak nem idézet formájában?

Így ír Ady a Világ – hajjaj, bizony, szabadkőműves lap – 1914. január 25-i számában Octavian Goga költőnek, a román irredenta egyik vezérének, 1937-ben majdan az első román fasiszta miniszterelnöknek, korábbi barátjának: „A paraszt, a magyar is, a román is… elhal, mielőtt megszületne, vagy halálra pislantó, édes, éhes szemmel fölnő és kivándorol. […] Jöjjenek, jöhet már ide akármi, ha csoda nem esik, ha ez az ellenforradalom nem csupán az igazi forradalomnak ördögi, de buta fűtője, jöhetnek segítségükre a magyar kalandor feudalizmusnak a feudalizmus étkétől a történelemben elesett, fölcseperedett, új román urak.” Jöttek. Csoda nem esett. Csoda most se valószínű. Csak Ady a csoda. Ő pedig még él.

(szerző: Tamás Gáspár Miklós,
forrás: nol.hu)