Semprún halála: Budapesten valaki

A nagy utazás című remekmű írójáról, a XX. század emlékezetének nevezett szerzőről kevesek tudják, hogy igen jó véleménnyel volt a magyarokról és különösen büszke itteni népszerűségére.

A június 7-én elhunyt Jorge Semprún polgári értelmiségi családban született 1923-ban, apja Santander és Toledo kormányzója. A spanyol polgárháború elől a család Franciaországba emigrált, a későbbi író filozófiát és irodalmat tanult a Sorbonne-on. 1942-ben belépett a Spanyol Kommunista Pártba és a német megszállása idején részt vett az ellenállási mozgalomban. A Gestapo 1943-ban letartóztatta és a buchenwaldi koncentrációs táborba került. Az ottani borzalmas élményekből született világhírű regénye, az 1963-as A nagy utazás. Ahogy egy 1994-es interjúban elmondta, Buchenwaldban valószínűleg az mentette meg az életét, hogy nagyon jól tudott németül, így irodai munkára került.

Kiszabadulása után visszatért Párizsba, ahol az 1946-ban létrejött UNESCO munkatársa lett, fordított és tolmácsolt. Semprún franciául írt, de következetesen spanyolnak vallotta magát. Az ötvenes években álneveken többször járt Spanyolországban. Az évtized vége felé azonban lassan kiábrándult a kommunista eszméből, világlátása erősen eltért a párt hivatalos nézeteitől, emiatt 1964-ben kizárták a pártból. A kommunista párttal való szembekerülésének, kiábrándulásának és kizárásának történetét írta meg az 1978-as Federico Sanchez önéletrajza című művében.

A nagy utazás megjelenése után egy csapásra világhírű lett, 1964-ben Formantor-díjjal és az Ellenállás irodalmi díjával tüntették ki. A sajátos regénytechnika, az idő széttördelése, a szabad asszociációkon alapuló szerkesztés, az emlékezés és a jelen idejének váltogatása a későbbi Semprún-művek védjegye lett.

A Spanyolországban történő politikai változásokat figyelemmel kísérő Semprún 1988-ban, Felipe González kormányfő hívására visszatért hazájába, és kulturális miniszterként vett részt a leginkább szociáldemokrata irányvonalat követő szocialista kabinet munkájában. Semprún, akit saját vallomása szerint mindig a szenvedélyes igazságkeresés vonzott a politikához, 1991-ig maradt ezen a poszton, Magyarországra is ellátogatott. A politikusi kitérő után visszatért igazi hivatásához, az íráshoz. 1994-ben megkapta a német könyvszakma rangos elismerését, a Békedíjat, majd 1997-ben a Jeruzsálem-díjat is. Az író 2000 után még hallatta hangját politikai kérdésekben, például sürgette Fidel Castro távozását Kuba éléről, az utóbbi években azonban már visszavonultan élt Párizsban.

Magyar kedvenc

„Mindig Magyarországról kaptam a legizgalmasabb olvasói leveleket. Magyarországról jöttek a legigényesebb látogatók. Párizsban évente többször csengettek nálam. Ajtót nyitottam, a folyosón állt egy fiatalember vagy fiatalasszony. Tekintetükből olyan nyilvánvaló kétségbeesést olvastam ki, amelynek alapján rögtön azonosítottam őket, Budapestről jöttek. Az első, aki imigyen becsöngetett hozzám, és aki a kérlelhetetlen és gyengéd tekintetű látogatók hosszú sorát gyarapította, Szabó István filmrendező volt. Filmre akarta vinni A nagy utazást.” – idézte az írót Szénási Sándor a Könyvjelző 2006-os számában, hozzátéve, hogy „Párizsban senki voltam, Budapesten pedig valaki.”

Semprún valóban igen népszerű volt Magyarországon. Ezt az író a 2006-os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon is hangsúlyozta, melynek díszvendége volt. Mint akkor a Kongresszusi Központban vele készült interjúban elmondta: „Azt hiszem, a magyar olvasók rendkívüli kivételt képeznek más országok olvasóközönségéhez képest. A mű természetesen számos nyelven megjelent, de sehol nem volt ahhoz hasonló fogadtatásban része, mint ahogyan Magyarországon értékelték. Ennek bizonyára történelmi és politikai-ideológiai okai is vannak. Nekem mindenesetre éveken át rendkívül szoros kötődésem volt Magyarországhoz, a földrajzi távolság ellenére, úgy, hogy sosem jártam még itt. Temérdek levelet kaptam annak idején a magyar olvasóktól, sokszor egészen fiataloktól, sőt, sokan Párizsban is felkerestek, legnagyobb (noha kellemes) meglepetésemre. A könyv sikere talán annak is köszönhető, hogy Lukács György is írt róla, akinek persze vitathatnánk bizonyos kérdésekben tanúsított álláspontját, beszélhetnénk a hibáiról. Mindezzel együtt írt és beszélt a műről, s ez – egyebek mellett – biztos sokat nyomott a latban a mű népszerűsítésében. Aztán következett egy olyan időszak, amikor már tilos volt a műveimet publikálni Magyarországon, ami értelemszerűen a kommunista pártból való kizárásom folyománya volt. Ez a helyzet egészen a berlini fal összeomlásáig tartott. De még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy a magyar olvasók különösképpen kedvesek a szívemnek.”