Interjúforgácsok
Nádor Tamás
Legendáját ismertem előbb. A Hűség és hála énekét, Sztálin-dicsőítő hosszú verseményét sokáig harsogták kamaszkori szavalótársaim. Akkoriban magam is Majakovszkijt ordítoztam műkedvelő pódiumokon. Harsány volt a kor, s mi magunk szintén ortissimóban igyekeztünk a ragyogó jövendőbe.
Kiskatonaságon, forradalom túl, amikor önkiszolgálók csontlevesei és kivégzések kósza híreinek kulisszái között, piano pianissimóban, sőt hallgatva éltünk, tudtuk, őt is cellába zárták. Akkor már szájról szájra jártak örökös szegénységének történetei. S ha nem volt is pikareszk bájuk e histróiáknak, slemil főszereplőjük alakja azért fölsejlett a költőkoldusok idejéből. Nem a villoni vágányé, inkább az örökös pesti baleké, aki valahogy mégis mindig megmarad. S nem lejmolásai jóvoltából, inkább kedvessége okán. Zelkre még orátori napjaiban sem lehetett haragudni. Köztudomású volt: afféle szelíd link ő, örökös jóhiszemű. Kevésbé naiv barátai legföljebb a fejüket csóválták: hogy lehet valaki ekkora politikai analfabéta.
Mire kiengedték, már nem találkozhatott asszonyával. “Vak szemgödör: halott sirály”, olvastuk megrendülten a kor egyik meghatározó költeményét. S aztán a többit, amelynek nem volt egyetlen hamisan szóló sora, szava, de ékezete, vesszőcskéje sem. Mert Zelk Zoltán versei valóban “szóltak”, s amint értékelői mondták, olyan egyszerűen és természetesen, ahogyan az énekesmadár dalol.
Köznapjaiban idővel értő társra talált, aki tudta, miként kell egy idősödő bőrbe bújt kisfiút szeretni. Még akkor is, ha mindenféle esendő bűnbe esik: mondjuk, kevéske pénzt kér kölcsön (ki tudja, mikor visszaadásra), zsugázni, vagy épp a lovira jár. Egy kicsit játszani.
Nagybeteg volt már, amikor rövid beszélgetésre kértem. Kórházi szobájába hívott. A megbölcsült mester remegő hangjára, lakonikus válaszaira számítottam. Póztalan költői-emberi axiómákra. Treníroztam, észre ne vegye, sejtem, ideje fogytán. De arra is készültem, hogy a magam suta módján, kellő tisztelettel vigasztaljam a mégiscsak megvénült gyermeket.
Kopogtam, de nem jött válasz. Gondoltam, elaludt, így óvatosan benyitottam. Az üres ágyat kicsit felpúpozva úgy vetette meg tulajdonosa, akár a börtönszökevény, hogy az épp csak bepillantó azt higgye: alszik.
Jó két óra múlva érkezett meg, mintegy átlopva magát a kórházi folyosón. S mindenki úgy tett, mintha észre se venné. Verejtékezve, lihegve ült ágya szélére. Aztán beszélgettünk egy kicsit.
A kéziratot már csak az égi lovin tudtam volna jóváhagyatni.
