Magasabb légkörbe kívánkozó tehetsége érvényesülése útját szertelen, kirobbanó egyénisége s a korviszonyok miatt soha sem találta meg. A maga korában nem ismerték, ha ismerték is, sok külsőség, verseinek egyenetlensége, hangulatainak és érzelmeinek inkább nyugtalanító, mint fölemelő volta elriasztott. De nemcsak korából maradt ki, hanem lekésett a jövőről is. A késői felfedezőknek, az új kapcsolatkeresőknek már csak inkább érdekes torzó volt, egy-egy sora visszhangot keltett, egy-egy költeménye fájdalmasan emlékeztetett a sok gyönyörű ígéretre, amely benne elveszett s maradt a puszta ellenkező álláspontnak, üldözött magánosságnak, akinek inkább irodalmi szerepe, ellenzéki állásfoglalása, mint művei hatottak serkentőleg.
Lehet-e költőnél befejezetlenségről, töredékességről beszélni, aki már 1848-ban a Pilvax-kávéház forradalmárai között a leghevesebbek, a legvillámszóróbbak közé tartozott s még 1896-ban, a világkiállítás esztendejében, hatalmas, különleges ruhákba burkolt termete, bozontos feje, melyen Montblanc hava csillogott, pest-budai utcák mindennapi látványosságai közé tartozott? Hetven esztendős életéből legalább is ötvenet élt költészetté s bár istenáldotta tehetség volt, teljes kiforrását, végleges költői műformáját, a maga igazi, zavartalan hangját ne tudta volna megtalálni? Vajda egyéniségének és irodalmunk népes nemzeti korának helyes értékelése sok tekintetben e kérdésre adott feleletben benne foglaltatnék. Rubinyi Mózes, [*] Vajda János életének első rendszeres és tudományos eszközökkel dolgozó megírója ezt a kérdést nem veti föl, mégis Vajda életrajza a maga meg nem szerkesztett rendezetlenségében s nem a legválogatottabb szempontok szerinti csoportosításában is válasz a feladott kérdésre.
Vajda János romantikus lélek. Képzelete, egész lénye a szertelenségnek, a nagy végleteknek soha össze nem csendülő összetétele. Romantikus, mert egész életében álmokat, epekedő lelkének levegőben lebegő eszményeit kergette annál szilajabban és annál túlzottabban, mennél inkább figyelmeztette a való gondokkal terhelt élet és érzéki testalkata a lehetőség s a megvalósulás szükséges megalkuvásaira. Harminc évig hordja magában, számtalan képre bontja, égbe emeli és sárba rántja a szeretett Gina emlékét, mert lelke csak képzelete anyagából tud táplálkozni, de a harminc év után elmegy látni az élő, a hazug Ginát, hogy az egykori kedves arcra épített lélekképet odaállítsa byroni szitkos keserűséggel a valóság vénasszonya mellé és nézik egymást hosszan, szótalan … «Így ül a hold ádáz vihar után, elcsöndesült nagy, tornyos fellegen és néz alá a méla éjszakán, bánatosan, de szenvedélytelen, hallgatva a sírbolti csöndességet a rémteli sötét erdő alatt, amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek hervadt levélre halkan hullanak …» Gyönyört csak fájdalomtól tud kérni, s a kettejük közt beálló sirató csöndhöz képzelete a romantika közkedvelt képeit társítja: a holdas éjt, a hallgató erdőt, a sírbolti csöndességet. És mégis, a minden átmenet nélkül fölvetődő kép, a belső sírást visszhangzó esőcsöppek a költői megélés szempontjából túl vannak már a romantika lehetőségeinek határán. A holdfényes erdő itt nem egyszerű hasonlati kapcsolat, hanem egy érzésnek, egy helyzetnek panteisztikus kiélése.
Ez a vers s az alapját képező élmény találóan világít rá Vajda egész költészetére: Külső, felületes tekintetre Vörösmarty korának divatos romantikus világa ez, amelyben a nő «fürteinek denevére», a «delejdús kezek» és «tűzáramos hajak» birtokosa, míg a férfi szerelme «pallos és tűzláng», vére «salétromos rakéta, mely égbe vágyva sustorog». Az ihletett költőnek kedvenc képzetei még mindig a «bősz viharok», «kiégett szív», «a forgógömb sömörje: a sírhalom», «dühös szitkok» s «a hit koporsó-kötele», de már egy-egy izzó kép, mit az üstökösről vett «lobogó gyász» szomorú csillag, életátkom képe sugárecset, mely festi képzetem merész lendülettel túlíveli a kort, amelyben Vajda János hosszú életét idegenül tengette s őt, aki Vörösmartyból indult ki, Ady és Babits költészetének kortársává teszi. Ezek a villámfényként ható versszakok és csak nagyon ritkán egész költemények pillanatnyilag rávilágítanak Vajda gyászposztós költészetére s nagy életkérdésekkel vívódó egyéniségére s megmutatják a csúcsot, ahová a költő feljuthatott volna, ha szerencsésebb körülmények között él. Mert abban semmi végzetes sem volt rá nézve, hogy képzeletvilága és szókészlete a romantika hatása alatt alakult ki. Flaubert, Henri Beque és Verlaine, akik a regény, dráma és líra terén Victor Hugóval épp úgy szembehelyezkedtek, mint Vajda Arany János és Gyulai Pál költői fölfogásával, nemcsak romantikus irodalmi élményeken nőttek föl, hanem a legteljesebb mértékben romantikus lelkek is; mégis új műformát teremtettek éppen zsenijük megkülönböztető jegyeinél fogva, amelyek nemcsak koruk divatával, hanem elsősorban önmagukkal helyezték őket szembe. Vajda Jánosban is megvannak a zseniális méretek. Sokkal nagyobb lírai egyéniség, mint költő. Egyéniségének ereje: panteisztikus természetérzése és költői hevületeinek bölcseleti gyökere. E két pillérre kellett volna költészetének épületét fölemelnie, ha módja és alkalma lett volna önmagára találni, ha bíztatást, a legcsekélyebb bíztatást kapott volna, hogy a költészetnek olyan útján induljon el, amely a legmagasabb tájakra vezet. Költészetünkben azonban akkortájt az akadémikussá vált népies irány uralkodott. Gyulainak nem is poézis az – írja keserűséggel az öregedő és kiszorított Toldy – ami nem népies. Vajda rajongott Petőfiért, akiből az egész népies költészet kiindult, de nem tudta bevenni a nagy lángelmének iskolássá merevített hagyományát. Néha keserű óráiban, amikor már a visszhangtalan életet megunta, s a női albumokba írt versikéken kívül is akart volna sikereket elérni, hozzálátott, hogy majd ír Gyulai kedvére való elbeszélő költeményeket. Mosolyogni való, szomorú kedvességek kerülnek ki ilyenkor a havas hegyóriások és a titokzatos erdők költőjének tolla alól. Rubinyi Mózes közöl néhány ilyen népies kiszólást, mint «osztég», «megintlen», «retyemotya», «szelekotya» stb., amelyekkel a nagy s örökké gyermekköltő népiessé akart válni. A kor és a divat kényszere még legjobb szándékú kísérletei ellenére sem tudta áthasonlítani, de viszont kellő elszántságot és akaraterőt sem tudott belőle kicsiholni, hogy a maga eszményét megvalósítsa. Ezért pedig nem lehet felelőssé tenni sem a kort, sem a költőt. A kor ízlése a «formák különféleségét» megszüntette; a költemények megkövetelt egyszerű szerkezete bölcselmi gondolatok súlyát nem bírta el; a népiesség érvényesülése s a fokozatosan előtérbe lépő természettudományi gondolkozásmód és lélektani elemzés leghegyezettebb éllel éppen a monumentális költészetet támadta. A költő pedig mit tehetett? Hivatása nehéz, töretlen út megjárására ösztökélte. A lelkéhez tapadt embersors-problémát s a természetnek homályosan érzett szolidaritását nagy költői látomásokban hivogatólag maga előtt látta lebegni, de ahhoz, hogy a csalogató lidércfényt költői formában megrögzítse, sokat kellett volna tanulnia, mások példáin okulnia s ha nem is tömegek, ha nem is nagy testületek bíztatását, együttérzését elnyernie, de legalább is egyeseknek, kis bizalmas körnek támogatását kellett volna maga körül éreznie. De Vajda egész életében társtalan volt. Irodalmi életünk majd minden erejét fölszívta az uralkodó irány, amely így is íróink elé sok be nem teljesedett célt tűzött ki. Nagy, többágazatú irodalmak újítói a múltban épp úgy, mint saját korukban könnyen megtalálják eszméik visszahangzóit. Vajda éppen akkor, amikor kibontakozást kereső tehetségének irányításra, buzdításra a legtöbb szüksége volna, maga körül senkit sem talált. A szabadságharc utáni első évtizedben az irodalomban dühöngött a dilettantizmus; Petőfi meghalt, Vörösmarty, Bajza elhallgattak; a régi nemzedék előbb dőlt ki, mintsem az új kialakulhatott volna. Mit csinálhatott volna Vajda, aki ott akarta folytatni a költészetet, ahol Vörösmarty elhagyta! A nagy és oly szükséges harc Petőfi és Vörösmarty között nem történt meg. Az új irány könnyen győzött s anélkül, hogy a költői nyelv és a műformák kérdését tisztázta volna. Vajda az irodalmi tudattól önmagának igazolását várta. Lelkében egész életén át megmaradt a káosz, amelyből költészete tiszta vonalakban soha sem tudott kiemelkedni. Ha valami fáj ennek az életnek örökké forrongó egyensúlyozatlanságában, az nem a társtalanság, nem a sikertelenség, nem is a későn érkező, üres ünneplés, hanem az a körülmény, hogy a költő, bár nyilván érezte önmaga és tehetsége iránt való adósságát, még sem tudta azt leróni. Sokkal többet vétkezett hibáján kívül önmaga ellen, mint a kor őellene.
Rubinyi Mózes ennek a szomorú életnek szétszórt mozaikjait igyekszik egységes képpé összerakni. Földolgozott mindent, ami Vajdától vagy Vajdáról fönnmaradt, mégis a képen sok vak folt sötétlik, hiányoznak a nagy, összefoglaló vonalak s hiányzik legfőképpen az ecset megjelentő ereje. A könyv első fele Vajda életével foglalkozik. Ez a rész a jobbik. A második rész költészetének elemzését adja. Rubinyi maga is kijelenti, hogy a költő életét és tőle elválaszthatatlan költészetét csak a tárgyalás megkönnyítése végett különíti el. Ez a szempont helyes, csakhogy nem jelent annyit, hogy most már a két részt összekötő szálakat teljesen el is vághatjuk. A könyvnek legterjedelmesebb és legjelentékenyebb része a «költő lelke» c. fejezet, ahol Vajda művészi szemléletének és költői érzékenységének genezisét vártuk volna. Rubinyi azonban csupán tartalmi szempontok szerint való csoportosítást ad. Vajda pesszimizmusát és panteizmusát kész dolognak fogja föl, amelyeknek külső képét vázolja, de nem mutat rá a költő egyéniségében és a korban rejlő mély forrásaikra. Általában ezekben a fejezetekben mindenütt az a hibája, hogy nem magából Vajdából, hanem általános fogalmakból indul ki. Mintha egy költő megítélésében az lenne a fő szempont, hogy mennyiben felel meg bizonyos bölcselmi és érzelmi fogalmak szabatos meghatározásának! Egy eszmét, Vajda egyetlen eszméjét kellett volna megtalálnia, amely felé egyénisége minden kifejező erejével, akadályokon keresztül, visszaesve és új erőre kapva törekedett, mint ahogy a hullámok az égen tovaúszó hold felé ostromolják az utat. Ez a hullámzás, ez a küzdelem a költői eszme és megvalósulás között alkotók, álmodók, költők lelkének belső ritmusa. Ennek a vonalát kell megrajzolnia annak, aki a «költő lelkének» rejtélyét meg akarja oldani.
Rubinyi azonban külső, tartalmi szempontokból indul ki s még itt is tervszerű csoportosítás nélkül jár el. A Vajda stílusáról szóló fejezetbe olyan részletdolgokat vesz föl, amelyek legfeljebb jegyzetbe valók lennének; a Hazafiság, Politika c. részt pedig a költői méltatásba illeszti, holott inkább az életrajzi adatok közé illenék. Általában egész műve nemcsak nem mély, hanem még eléggé ki sem forrott. Jól megírt, helyesen értékelő beállítások mellett hevenyészve oda vetett, semmitmondó ítéleteket találunk. Nagy kár, hogy Rubinyi könyve, amely szorgalmasan összegyűjtött anyagánál fogva irodalmunknak hézagpótló könyve lehetett volna, megírása és nem eléggé emelkedett szempontjai miatt még mindig nem Vajda életrajz, hanem csupán adalék Vajda életéhez.
(forrás: Nyugat 1922. 20. szám, FIGYELŐ)
