1924. december 25-én született Nyíregyházán. család apai és anyai ágon is a föld nélküliparasztság, a zsellérek sötét világába eresztette gyökerét, de a költő édesapja már állami munkás, vasutas. A nagyapák annak idején Amerikába vándoroltak, s mindegyik összekuporgatott egy kis házravalót. A kis Vitál Mihály – a család eredeti neve Vitál volt – az ó-kisteleki szőlő egyik borházában született, gyermekkorát azonban már a városszéli Bánság utcában töltötte, amely ma Bartók Béla nevét viseli. Innen járt öccsével, a később festőművésszé lett Andrással együtt a nyíregyházi tanítóképzőbe. Tizennyolc éves, amikor a várostól mintegy hat kilométerre fekvő II. manda-bokori tanyai iskolába kerül tanítónak. Éeletének erről a korszakáról sokat írt verseiben és prózai írásaiban; a sorkosztról, a tanyasi parasztok életével való közelebbi megismerkedéséről, magányáról s természetszeretetéről, amely talán az egyedüli tiszta örömet jelentette akkoriban számára. Döntő korszaka volt ez életének; jelleme, egyénisége ekkor alakult ki, s valószínűleg individuális költői alkata is, mert titokban már itt írogatott. Fiatalkori verseiből kevés maradt hátra, ezek azonban meghatározóan Baudelaire és Juhász Gyula hatásáról árulkodnak; kissé mesterkélten ható világfájdalmas hang, örökös nosztalgia jellemzi őket, de már jelen van az a bensőséges hangvétel is, amely érettebb verseit oly rokonszenvessé teszi.
Ami a későbbiek során történt, az mintegy belső tartalmat adott eladdig csak képzeletben átélt világfájdalmának. A háború vége felé segédszolgálatos katonaként végighurcolták majd egész Magyarországon, s miután a határon megszökve visszatért Nyíregyházára, azonnal rátörtek a betegségek. Egymás után háromszor operálták meg vesekővel. Ezek közül a legveszélyesebb az első műtét volt, amikor is infekciót kapott a lábába. A szülők félholtan cipelték haza a szigorú nyírségi télben; szöktették őt az amputálás elől. S mint ahogyan erről a Hol vagy, Názár c. írásában beszámol, életét akkor egy fiatal szovjet orvostiszt mentette meg, akivel soha többé nem sikerült találkoznia. Közben tbc-t is kapott. A háború utáni első évek így nagyjából úgy teltek el, hogy egyik kórházból kijőve, máris bevonult a másikba. Tüdőbajával a debreceni szanatóriumban kezelték.
Persze azért más is történt. Bekerült a városba tanítani, s miután egészségi állapota némiképpen megjavult, diákkollégiumi igazgató lett, Erre az időszakra – most már más előjellel – megint csak szívesen emlékezett vissza. A friss, népi tehetségek beáramlása a különböző oktatási intézményekbe személyes elégtétellel töltötte el, hisz valamikor ő is tanulni akart, egyetemre járni, s festészetről álmodozott. S történelmi osztályelégtétellel is, mindazoknak a korán munkára fogott, szerencsétlen kis tanyasi gyerekeknek a nevében, akiket nem is olyan régen a fagerendás manda-bokori iskolában tanított. Most boldog, hogy segíthetett nekik, és segített is, ahol tudott, ebben a munkájában kemény volt megvesztegethetetlen. (E személyes élményből átkozó segítőkészség hajtotta akkor is, amikor a 60-as évek első felében, már íróként és ismert életi személyiségként nemegyszer fölemelte szavát a hátrányos helyzetben levő munkás- és tisztszármazású fiatalok továbbtanulási lehetőségének biztosításáért, s aligha vitatható, hogy azóta országos méretűvé szélesedett mozgalom alításában Váci Mihály úttörő szerepet vállalt fiára.)
Később a nyíregyházi városi oktatási apparátusban dolgozott, s 1949-ben felkerült Budapestre, a Művelődésügyi Minisztériumba. Innen idő után átment a Tankönyvkiadó Vállalathoz, ahol számos irodalomtankönyvet szerkesztett, s közben a bölcsészkar magyar szakán tanult. Első versei 1955-ben jelentek meg az Új Hang c, folyóiratban, Illyés Gyula baráti támogatásával. Már első kötetére, az Ereszaljára figyelt a kritika, s a meglehetősen későn, harmincegy éves korában jelenkenő költőt József Attila-díjjal tüntették ki. Ezután az összegzés és újrakezdés évei következtek. Második kötete, részleteiben oly sok szépséget tartalmazó lámpagyújtás ihlete s a Nincsen számodra hely elbeszélő költemény, amelyet Amerikába vándorolt nagyapja emlékének szentelt, szintézisét adja gyermekkori, családjához fűződő élményeit. Az 1959-ben megjelent Bodza c. kötetben azonban már új hangokra figyelhetünk föl. Többek között ebben jelent meg a később oly népszerűvé vált Még nem elég c. vers, a költő közéleti szenvedélyének első, nagy hatású föllobbanása. Legnagyobb sikerét a Mindenütt otthon c. kötetével érte e1. Ez a könyv országos érdeklődést keltett, s immáron nemcsak a kritikusok, hanem az olvasók százai is fölfigyeltek rá. Körülbelül ettől az időtől, tehát a 60-as évek első negyedétől kezdődik el Váci Mihály ma már sokszor legendákba ívelő, szokatlanul nagy népszerűsége. Sikerét nyilvánvalóan annak köszönhette, hogy olyan érzéseket és gondolatokat szólaltatott meg, amelyek az emberek széles rétegeit érintették – gondolok itt elsősorban a föltörekvő népi osztályok öntudatos tagjainak érzésvilágára -, s amelyekről a magára találás ily nyílt gesztusával ekkoriban más költők nem szóltak.
A Mindenütt otthon c. kötetben már minden jelen van, ami Váci Mihályra, a költőre jellemző. Származásának büszke vállalása, az azonosulni tudás a tömegekkel, a közéleti pátosz, amelyet ugyanakkor beárnyékol egy szinte dosztojevszkiji tudatosságú szenvedéskultusz s állandósult nosztalgia minden után, ami elmúlt. Fiatalkori pesszimizmusát, a betegségek támadásaiban nagyra növő halálfélelmét s a testi kiszolgáltatottság érzését Váci Mihály sohasem tudta levetkőzni, bármennyire is küzdött ezen érzései ellen. Ez volt az ő egyéniségének mély, belső ellentmondása s egyszersmind költői ihletettségének egyik kiapadhatatlan forrása.
A népszerűség természetszerűleg visszahatott magára a költőre is. A Szegények hatalma s az 1968-ban megjelent Eső a homokra c. kötet versei már közéleti szerepe teljes átélésének jegyében születtek. Az az ember szólal meg itt, akinél a forradalmi közjó iránti odaadás mindazon jelenségek kritikájával párosul, amelyek a demokratikus közélet kibontakozását gátolják. A Kelet felől és a Százhúszat verő szív forradalmi pátosza nem érthető meg a Te bolond vagy a Méltó hatalmat kesernyés szarkazmusa nélkül. Ugyanakkor azt is látni kell, hagy Váci Mihály eredendően lírai alkatú költő, akinek politikai költészete is nagyrészt lírai jellegű, mert a közéleti gondokat magánügyként élte át, s intimebb hangvételű magánlírájában is megszólaltatta azokat.
A költőt 1965-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, még ugyanebben az évben országgyűlési képviselővé választják. Az elismerés csak fokozza felelősségét, s nagymértékben kiszélesíti tevékenységi körét. Az irodalmi közéletben mindvégig részt vett, először az Élet és Irodalom munkatársa, majd haláláig az Új Írás című folyóirat egyik szerkesztője. Mint képviselő, betekintést nyer az országos szintű népgazdasági munkába. Sokat utazik; jár Franciaországban és Olaszországban, a környező államokban, a Szovjetunióban, s 1967-ben eljut Kubába is. Ez az utazása nagy hatást gyakorol rá. A dél-amerikai földrésszel való megismerkedése rányitja szemét az elmaradott országok népeinek nyomorára és szenvedéseire, s innen kezdődik el költői pályájának harmadik s utolsó szakasza, amelyre a nagyvilágban való gondolkodás a jellemző. A kitágult láthatár új szintézist ígér költői munkájában, amelynek előlegezett eredményeivel főként a már halála után megjelent A sokaság fia c. kötetben találkozhatunk, Mint ismeretes, Vietnamban érte utol a halál.
Nem harcban esett el, váratlan és súlyos betegség vetett véget életének. Vietnam mégis szimbolikus jelentőséget nyert költői sorsában. Példázza azt az utat, amelyet a “gyalog a porban” szabolcsi tanítója megtett, hogy áthidalja azt az óriási távolságot, amely szülővárosa, Nyíregyháza és gyors halálának színhelye, a Viatnami Köztársaság fővárosa, Hanoi között feszül. Szellemileg ez azt jelképezi, hogy a költő a magyar nép szeretetétől áthatva eljutott más népek gondjainak megértéséig is.
1970. április 16-án halt meg. 1970. április 23-án temettük el a Farkasréti temetőben. S mint minden költő, ő is az utókor méltánylására vár, mindannak méltánylására, ami benne tiszta, emberi s jövőbe mutató volt.
