Pályafutása mindössze tizenöt évig tartott, de ezalatt olyan karriert futott be, ami szinte példa nélküli az újabb magyar irodalomban. Persze ehhez kellett a korai Kádár-korszak kultúrpolitikája, melyben elkötelezettsége révén kiemelt szerepet szántak neki. A szegény tanyasi tanítóból egy csapásra ünnepelt, díjakkal elhalmozott költő, országgyűlési képviselő lett, mint a mesékben. Végül pedig ő lett a vietnami háború egyetlen magyar “hősi halottja”.
Váci Mihály irodalmi bemutatkozására viszonylag későn, 1955-ben került sor. Ekkor az Új Hang (melynek húzónevei Juhász Ferenc és Nagy László voltak) az évi első számában Illyés közbenjárására tizenhárom verse jelent meg. Ez az első publikáció tulajdonképpen egyben az áttörést is jelentette, de hosszú út vezetett idáig. Az 1924-ben, Nyíregyháza külterületének napszámos-paraszti közegébe született költő fiatalkora a mélyszegénység és a (generációkon keresztül átörökített) súlyos betegségek jegyében telt. Maga így idézi fel ezt a környezetet Értelmes éneket a hazatalálásról című írásában: “nagyanyám, húszéves korától negyven esztendőn át nem kelt fel az ágyból: – sátáni betegsége volt: csonttuberkulózis. Így szülte meg valamennyi gyermekét. Tőle örököltük, unokái, szinte valamennyien egyetlen jussunkat – a tébécét. Tizenöt éves koromig ott laktam vele egy szobában és hallgattam szánalmas átkozódását.” Váci a kitörés eszközéül a tanulást választotta, 1943-ban befejezte a tanítóképzőt, majd a közeli Manda-bokor tanyasi iskolájában kapott tanítói állást (egy frontra kivezényelt kolléga helyén). De itt sem volt sokkal jobb a helyzete, mindentől távol, magányosan és szinte nincstelenül teltek napjai. Meggyűlt a baja a tanártársakkal is, akik kigúnyolták Ady-rajongása és érzékenysége miatt, viszont ekkor mélyült el a szegények, a perifériára szorultak iránti szeretete és felelősségvállalása, ami aztán költészetének vezérfonalává és elsődleges témájává vált (és itt vésődtek bele olyan motívumok, melyek verseiben később számtalanszor visszatérnek: a bodza, a homok, a sorkoszt és mindenekelőtt a jegenye).
Innen aztán a munkaszolgálatos behívó rángatja el, a Felvidékre kerül, majd hosszú hetek menetelése, bujkálása után Pozsony mellett sikerül megszöknie a csendőrök elől, hogy aztán gyalog tegye meg az utat vissza, egészen Nyíregyházáig. Szervezete nehezen bírja a megpróbáltatásokat, elhatalmasodik rajta betegsége, ágynak esik, majd évekig a szanatóriumból ki-be járva újra tanítóskodásból él. Az ambiciózus Váci azonban nem éri be ennyivel, az elkövetkező évek folyamatos kitörési kísérletekkel telnek, 1946-ban Budapesten szeretne beiratkozni az egyetemre, de végül megfutamodik (még mindig szolgának érzi magát, írja később). Ezután Nyíregyházán lesz kollégiumi nevelő, majd megyei tanácsi előadó. 1950-ben végre Pestre kerül, előbb a Közoktatásügyi Minisztérium, majd a Tankönyvkiadó Vállalat alkalmazottja lesz.
A következő évek a lázas olvasás, írás, egyszóval a felkészülés jegyében telnek. De még így is öt év kell, mire elő mer állni szövegeivel. A legenda szerint Illyésnek küldött el nagyobb válogatást verseiből – bár Illyés későbbi visszaemlékezésében arra gyanakszik, hogy nem is maga Váci, hanem a férjét segíteni akaró feleség adta postára a küldeményt. Ezek a versek jelennek meg aztán az Új Hangban a mester bevezetőjével; innen Váci pályája elképesztő gyorsasággal ível fel. Ugyanebben az évben napvilágot lát első kötete is, az Ereszalja, mely 1956-ban a József Attila-díjat is meghozza szerzőnknek.
Demokratikus közérthetőség
Váci költészete lényegében már ekkor magában hordoz minden olyan jellemvonást, ami későbbi népszerűségéhez hozzásegíti. Lírája tulajdonképpen egy tizenkilencedik századi versnyelv többé-kevésbé aktualizált tónusán szólal meg. Bár saját bevallása szerint a legnagyobb hatással Ady, Juhász Gyula, József Attila, Baudelaire és Illyés Gyula voltak rá, költői beszédmódja közelebb áll a romantika váteszköltői hangjához. A nép mélyrétegekből kiemelkedett fia vall itt sorsáról, emlékeiről és vágyairól egyszerű, könnyen olvasható, könnyen befogadható formában. Erre a lírára nincs hatással sem a szimbolizmus – hiszen inkább csak hasonlatokat, egyszerű, a népköltészetet megidéző metaforákat, megszemélyesítéseket találunk itt -, sem az avantgárd, sem a Nyugat kifinomult formaművészete.
A lírai realizmus, a demokratikus közérthetőség címkéjével ellátott Váci-költészet ebben az első kötetben főként a származás bevallásán, büszke vállalásán alapszik. Az Ereszalja legerősebb vonulata éppen ezért a nyírségi közeget bemutató versek sorozatából áll. Ám már itt is felmerül az az alapvető probléma, ami végső soron Váci Mihály egész költői életművének zátonyra futását okozta: a hitelesség hiánya. Költőnk ugyanis folyton stilizál, felemel, megszépít (és még sorolhatnánk a hasonszőrű jelzőket), egyszóval azt a mélyvilágot, amit néhány tárcájában, visszaemlékezésében maga is sötét, reménytelen közegnek ábrázolt, úgy mutatja be, mint valami felbokrétázott, megtalált paradicsomot. A paraszti közeg nála egy felszabadított, a végtelen lehetőségekben dúskáló, ezeréves szenvedés után felemelkedőben lévő világ – hisz a kommunizmus elhozta számára a jövőt.
Ugyanakkor Váci általában valóban sokkal finomabban, vagy ha tetszik, puhábban fogalmaz, mint generációjának számos költője, akik korábban indultak, mint ő. Betegségei és vidéki elzártsága miatt nem tudott bekapcsolódni a negyvenes évek legvégének, ötvenes évek elejének költészetébe, így egyfajta sematikusságot helyzeti előnyénél fogva sikerült elkerülnie, azonban éppen ezért abból a megújulásból is kimaradt, amin mondjuk Nagy László és Juhász Ferenc lírája átment az évtized első harmadának végén. Két szék között a padlóra esett, még ha ez a padló akkor éppen kényelmesebb volt is, mint bármelyik szék. Ahogy programadó versében, az Emberi közelségbőlben írja: “A hangszórókat kezdik leszerelni / a költők; hangjuk emberi / közelségből kezd felremegni, / s ha megszólalnak, már az ember / leheletüket érzi.” Itt valóban ellép attól a pártos költészettől, amit kicsivel korábban még Nagy, Juhász vagy ne adj’ isten Kuczka (vö. “Milyen meleg a baráti tenyér, / de melegebb a Párt”) művelt. Csakhogy Váci még 1955-ben is – mikor ez már egyre kevésbé jellemző a jobb kortársaira – képes volt leírni ilyen sorokat: “A határ tarka pántlikáit / megvarrta a szövetkezet: / bontja zászlós búzatábláit / szülőföldem és integet! // A völgyek meleg mellkasában / dobognak forró traktorok: / hallják meg szerte a hazában, / – itt is piros jövő buzog!” Ez pedig már nemcsak a pályakezdés megkésettségére, de a költő valóságérzékenységének alapvető hiányosságaira is figyelmeztet.
Az Ereszalja sikere után, 1957-ben két terjedelmesebb írással jelentkezik, ezek közül az első, a Nincsen számodra hely! című elbeszélő költemény nagyapjának, az Amerikába kivándorolt, és ott munkabalesetben meghalt Vitál Mihálynak állít emléket, míg A lámpagyújtás ihlete című hosszúvers a nyírségi falusi világ újabb felidézése.
Soron következő verseskötete, a Bodza (1959) lényegében ugyanazt a népies-romantikus vonalat viszi tovább, amit az első kötet megalapozott, annyi különbséggel, hogy a társadalmi-politikai állásfoglalás itt tovább erősödik, tulajdonképpen ebben a kötetben válik végképp a Váci-líra lényegévé. A Bodza nyitó ciklusában olvashatók Váci ’56-os versei is, melyek közül kiemelkedik az Akác a forgószélben és A ledöntött jegenye. Ezekből a problematikus szövegekből változatlanul a szülőföldhöz való ragaszkodás vágya és költészetformáló ereje olvasható ki, de egyértelműen látszik mögöttük valamiféle krízis, megrázkódtatás élménye is – nem véletlen, hogy a kötet legtöbb versével ellentétben itt szerepel a megírásuk dátuma is: 1956. A forradalmat Váci, amint azt a közelmúltban (előbb 1996-ban az Új Forrásban, majd 2004-ben Lobogó jegenyék címmel kötetformában) kiadott naplótöredéke bizonyítja, testközelből látta, sőt mint a Tankönyvkiadó Vállalat Forradalmi Bizottságának tagja az események tevékeny részese is volt. Persze a napló és a naplóbejegyzések közé beékelt, forradalmi áhítattal és pátosszal teli versek egészen 1996-ig kéziratban maradtak, ugyanakkor bekerültek a Bodzába a fent említett jóval szelídebb, talányos szövegek. Ennek megfelelően zavaros is ezek értelmezése. Míg 1972-ben megjelent Váci-monográfiájában Kovács Sándor Iván azt írja az Akác a forgószélbennel kapcsolatban, hogy a költő “a szocializmus iránti hitét pillanatra sem veszítette el”, addig a 2004-es Lobogó jegenyék szerkesztője, Tasnádi Gábor Vácit nagy nemzeti-szabadságharcos költőként rehabilitálni próbáló, meglehetősen izzadságszagú bevezető tanulmányában forradalmi versként értékeli ugyanezt a szöveget, több másik, a Bodzában szereplő vers mellett. Váci verseinek hajlékony, puha politikai beszédmódja, szemérmessége és kompromisszumkeresése éppen ezekben az években nyilvánvalóan hozzásegítették szerzőjüket az érvényesüléshez. A Bodza annak rendje és módja szerint meg is kapta méltó elismerését: a SZOT-díjat.
Az igazi aranykor tehát a kötet megjelenése körüli években jön el; a forradalom tanulságait levonva a pártvezetés hozzálátott az irodalmi élet átformálásához. Előbb feloszlatták (’57. április), majd két évvel később újjászervezték az Írószövetséget, de a teljes átalakítás ’62-ig tartott, ez alatt az öt év alatt pedig egyfajta generációváltás is lezajlott az irodalomban, így a fiatalabb, szocialista elkötelezettségű íróknak új terek nyíltak. Váci és mellette a – nevét 1958-as antológiájukról kapó – Tűztánc-generáció új pozíciókat foglalhatott el. Hűségük eredménye: önálló könyvsorozat a Magvetőnél, lakástámogatás és egy saját folyóirat (az Új Írás).
Sokat idézett, sokat szavalt
Ez a költői beérkezés ideje: 1960-ban harcostársával, Garai Gáborral egy “szép évet” tölt el az Élet és Irodalom szerkesztőségében, 1961-től pedig az Új Írásnál kezd dolgozni. Itt jelennek meg legjelentősebb versei, és innentől válik Magyarország legnépszerűbb költőjévé (népszerűségét pedig, ahogy azt egy interjúban mondja, maga Németh László sem érzi “a művészi igény árán megvásároltnak”). Soron következő, Mindenütt otthon (1961) című kötete a szocializmus dicsérete, az elért (társadalmi és költői) eredmények összegzése. Igazi slágergyűjtemény, olyan, sokat idézett, sokat szavalt versek olvashatók benne, mint a Kelet felől, a Piros postaládák, a Százhúszat verő szív vagy a Mendegélt két tehénke. Ez utóbbit a korabeli kritika és a későbbi (Kovács Sándor Iván-féle) monográfia is a legjelentősebb Váci-munkák közé sorolja, mai olvasatban minimum zavarba ejtő módon (elég csak a vers tetőpontját felidéznünk: “aszalt-fügényi apadt tőgyük / úgy teljen, mint fénytől a nyári hold, / tiszta illatú tőgyeiket csattogva / szopják a szomjas fejőgépek s rezgő / virághabot verjen a friss tej / ország-fürdető folyama”). Még érdekesebb a Kelet felől esete, ez a nagy nemzetilét-összegző vers igazi kulcsdarab Váci világához. Rögtön az első versszak csúcspontján ez áll: “mindig Kelet-felől! – jött a szabadság”. Ezután a Százhúszat verő szív záró sorain (“Egy emberöltőt éltem – de a sorsom / történelem és ezerévnyi!”) már csak mosolyogni lehet (vagy még azt sem). A Mindenütt otthon jutalma a második József Attila-díj volt.
Ekkor, pályája csúcsán Váci már nemcsak költőként érzett kényszert a társadalom minél teljesebb képviseletére, de a gyakorlatban is: 1963-tól Szabolcs-Szatmár megye parlamenti képviselője lett egészen haláláig. Ez a munka azonban mintha kissé a bizakodását és szocialista optimizmusát is megviselte volna – na, nem annyira azért, de a következő két kötetének (Szegények hatalma – 1964; Eső a homokra – 1968) verseiben megjelennek elvétve kritikusabb hangok is. Csakhogy ezek inkább az “érted haragszom, nem ellened” tónusában szólalnak meg (mint a forradalmi lendület hiányát felrovó Felgöngyölt lobogók, a “hitetleneket” kritizáló A péteri had, vagy a kultúrsznobokat ostorozó Fűzős lelkűek). Ennek az időszaknak a legjellemzőbb verse, a Te bolond tulajdonképpen önmegszólító-önvizsgáló darab. Váci saját pozícióját veszi benne górcső alá, nem nélkülözve a már megszokott történelmi-társadalmi távlatosságot sem. A végeredmény: a népe sorsának jobbra fordításáért önmagát feláldozó mártírköltő arcképe, aki szerényen (és mint utólag kiderült, találóan) csak “történelmi alkalmazott”-ként aposztrofálja magát. Az elismerés ezúttal sem késik: 1965-ben megkapja a Kossuth-díjat.
Időközben megjelenik prózai írásainak gyűjteménye (A zsezse-madár – 1964), illetve két válogatott kötete is (Kelet felől – 1965; Akác a forgószélben – 1966). Az évtized végére befejezi új verseskötetét (A sokaság fia) és terjedelmes bürokráciaszatíráját (Utazás Bürokronéziában), de ezek a könyvek, valamint esszégyűjteménye (Toldi feltámadása) már csak a halála után jelenhettek meg. 1970-ben egy kulturális delegáció tagjaként a “világszabadságért küzdő” vietnami nép harcát elősegítendő Hanoiba látogatott, ahol április 16-án agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Halálát 1976-os visszaemlékezésében a szemtanú, Hidvégi Ferenc meglehetősen groteszk módon hősi halálként írta le.
Terjedelmes életműve egy kötetbe rendezve 1979-ben jelent meg, de közben már a Kritikában lezajlott egy vita a Váci-kultusz és az életmű aránytalanságairól. Ettől fogva egyre kevesebben és egyre kevesebbet írtak róla; a szavalóversenyeken és iskolai ünnepségeken még egy ideig szinte kötelező elemnek számítottak versei, aztán ahogy változott a politikai helyzet, ezeken is egyre ritkábban fordultak elő. A nyolcvanas évek végére már általános hallgatás övezi életművét, a rendszerváltás után pedig végleg a perifériára került. A szocializmus sztárköltőjének munkássága a szocializmussal együtt tűnt el. Hiába bukkanunk búvópatakként itt-ott érdekesebb versekre, ciklusokra (mint amilyen a Mindenütt otthon kötet betegségverseiből álló Kések között-sorozat), az életmű nagy részére rátelepülő kompromisszumainak, szemellenzősségének és líranyelvi anakronisztikus unalmának köszönhetően ma nem egyszerűen idejétmúlt ez a corpus, de szinte már olvashatatlan is. Joggal merül fel a kérdés: egyáltalán hogyan lehetett Váci Mihály költészete valamikor oly népszerű?
Forrás: Magyar Narancs XXI. évf. 27. szám
