Radnóti Miklós emlékezete
Ennyi idő telt el a végzetes tarkólövés, Radnóti Miklós halála óta. Utolsó útjáról röviden, képeslapokon (ezt jelenti a verscímül is választott szerb szó, “razglednica”) tudósított. Halálmenet tagjaként, fogyó erővel, ziháló lélegzettel, állomásról állomásra tudósított az elkerülhetetlen végről. Valamiképp túllépett a halálon, az eltökéltség és sorsvállalás jelképe lett a világlírában, s az maradt máig egy olyan korban, amelyben újra meg újra szemünk láttára vonszolják magukat a halálra szántak, a kiszolgáltatottak, az örök áldozatok.
Európa akkor lett igazán Európa, amikor Isten belépett a történelembe, és a róla alkotott kép akkor hullott szét töredékeire, amikor megbecstelenítették képmását, és földrészünkön (is) eluralkodott az erőszak, sosem sejtett kegyetlenkedéseket szülve. A művészek és írók azonban még ekkor is Isten nyomait keresték elszánt kitartással. A francia Paul Éluard éppúgy, mint az olasz Eugenio Montale, és Saint-Exupéry legendás kis hercege is a békesség szólamát zendíti meg. Ugyanezt tették azok is, akik az “ismeretlen birtok” bűvkörében keresték a lélek békéjét. Megtagadni a világ gonoszságát, megtalálni a tiszta lelkek testvéri közösségét – ez volt a múlt század nagy kalandja, s a felfedezők bejárták az antikvitást, felkerekedtek a boldogok szigetének megtalálására, csak hogy kiszabaduljanak a megromlott, istentelen világból.
Az erőszakkal azonban nem bírtak. Ám tehetségük szerint mindent megtettek, hogy tanúságot tegyenek a szépről, igazról és a jóról. “Írok, mit is tehetnék” – mondta Második eklogájában Radnóti. Írt, mert erre predesztinálta a sorsa, s erre a tragikus hittevésre kapott megbízást az égi hatalmaktól. Szögesdrótok határolták életterét, de azok sem gátolhatták abban, hogy egy tiszta, igazságos, emberi léptékű világról tudósítson. Kegyetlen rabtartók vezényszavai harsogtak fülébe, ő azonban próféták intelmeit is hallani vélte, s hozzájuk hasonlóan lett “küldött” ő is. Amikor a halálba indult, az az ország jelent meg lelki szemei előtt, amelyet “amaz ifjú tanítvány” ígért meg a benne hívőknek, s amikor elhangzottak fölötte a végzetes szavak: “der springt noch auf” (ez még fölkelhet), eszméletének végső szikrájaként talán nem a talpraállás erőfeszítése, hanem a feltámadás bizonyossága csillant meg.
Radnóti vitathatatlanul a múlt század egyik legnagyobb lírikusa. A történelem kalapálta azzá. S az a képessége, hogy az uralkodó eszmék végzetes és erőszakos térhódításával szembe mert haladni, s makacsul hitt abban, hogy Isten nem hagyta magára övéit, hanem – ahogy szemléletének meghatározó formálója, Sík Sándor írta – mindenfelől “körülvette” és “bekerítette” a benne bízókat. Hatvan év után sem hunyt ki életének példája s költészetének mély embersége, amely legszebb pillanataiban egy másik, tisztult világrend felé irányítja a tekintetünket.
(forrás: Új Ember)
