Reviczky Gyula
(1855-1889)

Vajda János sokáig él, de csak halála után ismerik fel jelentőségét. Kiss József népszerű, sok mindenben a jövőt készíti elő, de mégis több köze van a múlthoz. Komjáthy Jenő látomásos modern költészetet teremt, de ezt még barátai is alig tudják. Az a költő, aki Arany idős korában, majd Arany halála után, Adyék fellépése előtt a legkövetkezetesebben és legnagyobb hatással készíti elő a modern magyar költészetet: Reviczky Gyula.

Egy léha arisztokrata és egy szlovák cselédlány törvénytelen gyermeke volt, de ezt sokáig nem tudta. Anyja eltűnt, apja magához vette, apjának felesége a magáénak vállalta, mivel neki nem adatott saját gyermek. A gyengéd nevelőanya azonban korán meghalt, a könnyelmű apa elfelejtette fiát törvényesíteni. És amikor magára maradt, kiderült, hogy a családi vagyonból neki semmi se jár, sőt nem is hívják Reviczkynek, igazi neve Balek Gyula. Itt állt szegényen és nemesség nélkül a tőkések és a nemesurak Magyarországában. A tehetséges és tehetségéhez még nagy műveltségűnek is mondható fiatalember – aki továbbra is az atyai néven Reviczkyként szerepel és ír – tehetségéből és tudásából akar megélni a kiegyezés utáni fővárosban. De senkinek sem kell. Érdekes esszéi, amelyekből egy korszerű esztétika körvonalai bontakoznak ki, visszhangtalanok maradnak. Versei, amelyekben szinte programszerűen szakít a divatos epigonizmus népnemzeti hangvételével, kezdetben alig kapnak helyet az újságokban és a folyóiratokban, s ha megjelennek, a befolyásosak ellenszenvével találkoznak. A hivatalos irodalom – s vele sodródva még az öreg Arany János is – a “kozmopolitizmus” bélyegét üti arra, aki ki akar szakadni a provincializmusból. Reviczky emelt fővel vállalja a kozmopolitizmust, és mély tisztelettel Arany iránt, egy hírhedt versében szembefordul Arany Jánossal. A fiatalok, a mást akarók ekkor már kezdik benne látni vezérüket, de ebből nem lehet megélni. Reviczky vidékre kényszerül, úri családnál házitanítóságot vállal, hogy megélhessen. Ott, vidéken találkozik a nagy szerelemmel: Emmával. A művelt leány – Bakalovich Emma – érzelmeiben nem is zárkózik el a költőtől, de értésére adja, hogy reménytelen az ábrándozás: az úrilány sehogyan sem mehetne férjhez a bizonytalan származású és bizonytalan létalapú költőhöz. Ez az akadálytömeg – társadalmi, megélhetési, szerelmi reménytelenségek – formálják költészetének alaphangját. Természetes, hogy érzékenyen veszi tudomásul a divatos Schopenhauer-féle pesszimista filozófiát, anélkül hogy osztoznék a német bölcselő világmegvetésében. Ő szereti a világot, az embereket, az eszméket, szüntelenül vitatkozik Schopenhauerral, de mindújra mégis hozzá menekül. Szomorú hangú költőként tér vissza Budapestre. Közben megírja Apai örökség című regényét. Ebben a sok önéletrajzi elemből épített ember- és korábrázolásban valami merőben más szólal meg, mint a kor egész hazai regényirodalmában. Legközelebbi rokonai az orosz realisták, különösen Turgenyev, akiért lelkesedik. A költő-esztéta Reviczky ezzel a művével az első modern magyar regényt írta meg. Ez is visszhangtalan irodalmi tett volt.

A fővárosba visszaérkező költő azonban most már kezd érdekes lenni. A fiatal nemzedék valami újat vár a költészettől, és ennek első hangjait Reviczky üti meg. Végre egy igazi nagyvárosi költő a nagyváros hangulataival, a mellékutcák szenvedő kisembereivel, az elesettekkel. Alázatos keresztényi szeretettel fordul minden megszomorított felé. Magához öleli az utcasarkok vétlenül bűnös leányait, a “perditá”-kat; szeretni akarja azokat is, akik neki magának ártanak. “Legyenek áldva mind, akik / Szívemet összetépték” – írja egyik szomorú dalocskájában. “Ki szomorú nem volt, az mind pogány” – hirdeti színpompás nagy költeményében, a Pán halálában. Ez a szomorú és szomorúságot vállaló költészet nem forradalmi, de forradalmasító. Ez a dallamos szomorúság tanúvallomás, amely vádol. Ezek az eddig minálunk ismeretlen nagyvárosi témák a modernség és a nagyvilágiasság ízeit és illatait hozzák az áporodott irodalmi életbe. Reviczky érdeklődve fordul a kor világirodalma felé, és Baudelaire-t is először ő fordítja magyarra.

Élete kezd elviselhető, anyagilag valamelyest biztosított lenni. Újságnál dolgozik, irodalmi cikkeket és kritikákat ír. Versei rendszeresen jelennek meg. Versesköteteinek sikere van. De a sok nélkülözés tönkretette egészségét. Eléri a végzetes betegség, az akkor még reménytelen, gyógyíthatatlan tüdővész. Barátai mindent megtesznek, hogy meghosszabbítsák életét, külföldi üdülőhelyekre is eljut. A fiatal költők már úgy veszik körül, mint szellemi vezérüket. És akkor következik a végzetes szerelem: a nagy színésznő, Jászai Mari. Jászai Mari szenvedélyes és hűtlen szerető, szerelme lángokra lobbant és meggyötör. Reviczky Jászai Maritól ismeri meg Ibsen műveit (a nagy színésznő megtanul norvégül is, hogy minél jobban ismerje a kor annyi botrányt idéző drámaíró óriását). Együtt kezdik fordítani az Ibsen-drámákat. A Babaotthonnak Reviczky adja a nálunk közismert Nóra címet.

A harmincadik évén túllépő költő az irodalmi élet középpontjában áll. Bánatos versei széles körökben népszerűek. Nem egy költeményét országszerte szavalják. Tele van munkakedvvel és életkedvvel, de már nem lehet segíteni rajta. És amikor már nagyon beteg, Jászai Mari elhagyja (az akkor még diákkorú Szomory Dezsőért). Ezzel a végső szomorúsággal hal meg kórházi ágyon harmincnégy éves korában, 1889-ben.

(forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)