Czeizel Endre: Pilinszky családfája

Pilinszky János a verset ritkán író költők közé tartozott. Huszonöt éves korában, 1946-ban, jelent meg első kötete Trapéz és korlát címmel. A második, a Harmadnapon csak 1959-ben harmincnégy verssel, de ebből tizennyolc az első kötetből származott, tehát tizenhárom év alatt csupán tizenhat új verset írt. Az 1972-ben megjelent Szálkák és az 1974. évi Végkifejlet kötetei viszont kilencvenhét új költeményt tartalmaztak, bár egyik-másik alig volt több egy mondatnál vagy sornál. Élete utolsó éveiben, így 1975 után azonban már nem írt verset. Éppen ezért is Pilinszky a költészetet nem tekintette foglalkozásnak, hanem „létállapotnak”; nem is volt soha főfoglalkozású költő.
A családfa Életrajzának és származásának megértésében – sok más költővel szemben – versei nemigen segít. A Pilinszkyvel foglalkozó monográfiák is alig foglalkoztak őseivel, így családfájának (lásd: ábra) összeállítása a családtagjaitól kapott dokumentumoknak és információknak köszönhető.

A PILINSZKY-ŐSÖK

A névadó apai ősök katolikus vallásúak és lengyel származásúak. Pilinszky I. János (V/1), a dédapa Baján volt hentesmester, és Guzmics Évával (V/2) házasodott össze. Négy felnőttkort megért fiukról tudnak a leszármazottak. A legidősebb, József (VI/1) megnősült, de további sorsa nem ismert. A harmadikként született Ferenc (VI/4), felesége: Ilona (VI/5) szerepel a költő levelezésében, gyermekük nem született. A legkisebb fiú volt Gusztáv (VI/6). Minket azonban a másodszülöttként világra jött I. Zsigmond (VI/3) érdekel, mivel ő lett Pilinszky János apai nagyapja. Katonai tiszti főiskolát végzett, és feleségül a jómódúnak számító Thury család (haranggyárosok voltak) Ilona (V/9) nevű lányát vette. Felesége édesapja: Thury János (V/4) nagy hírű nemesi család leszármazottja. A családi hagyomány szerint ősei között található a Várpalotát védő kapitány is, de a leszármazás pontos részletei nem tárhatók fel. Nagy Iván magyarországi nemzedékrendi táblái négy nemes Thury családról tudósítanak. Hont vármegyéből származott az a Thury György, aki vitézül harcolt a török ellen számos csatában, és 1566-ban Palota várát védte meg Arszlán török basa ellen, majd Tata visszafoglalásában jeleskedett. 1571-ben azután Kanizsa kapitányaként halt hősi halált. Három lány maradt csak utána, így az említett Thury János nem lehetett közvetlen leszármazottja. Ennek a Thury családnak azonban számos más ága érte meg e századot. Emellett ismertek még az Ung megyei, az erdélyi és Somogy vármegyei Thury családok. Thury János a szlovák származású haranggyáros Pozdech család egyik lányát, Ilonát (V/7) vezette oltárhoz. Csak három felnőttkort megért gyermekükről tud a családi emlékezet, az egyik Thury Ilona (VI/9), az apai nagymama. E nagyszülők az esküvő után Budapesten éltek, az anyai örökségnek számító Váci úti házukban. Öt fiúgyermekük született, akik lakóhelyük környékén elhíresültek mint „rossz” gyerekek (különösen amikor szüleik elváltak, és édesanyjuk egyedül nevelte őket), de felnövekedvén mind jól megállták a helyüket. A legidősebb Pilinszky II. Zsigmond (VII/1) operaénekesként szerzett világhírnevet. Huszonöt éves korában lépett először színpadra vidéken, majd a fővárosi Operaház szerződtette, elsősorban Wagner-énekesként. A húszas években indult nemzetközi karrierje, a tengerentúlon is énekelt, majd a berlini operatársulat tagja lett. A harmincas években a világ legnagyobb Wagner-tenoristájának tartották, ennek megfelelően a Bayreuthi Ünnepi Játékokon rendszeresen szerepelt, többek között Toscanini vezénylése mellett. Az USA-ban a Columbia Hanglemeztársaság vele készítette el a világ első Wagner-operafelvételét, a Tannhäusert, ugyancsak Toscanini betanításában. Felesége a neves képzőművészcsaládból származó Edvi Illés Erzsébet (VII/2), aki két lányt szült. A férj vándoréletének megfelelően háztartást sem vezettek. 1944-ben Németországba menekültek, majd később elváltak. Nagyobbik lányuk, Vera (VIII/2) ezt követően Dél-Amerikába távozott, ahol házasságot kötött, de frigyük gyermektelen maradt. 1945-ben II. Zsigmond kisebbik lányával, Erzsébettel (VIII/4) visszatért Budapestre, de az Állami Operaházban már nem léphetett fel. Erzsébet (VIII/4) Sipos Lajoshoz (VIII/3) ment feleségül, és gyors egymásutánban három terhességből négy gyermekük született, mivel Boglárka (IX/6) és Levente (IX/7) kétpetéjű ikrekként jöttek a világra. Az ikrek megszületése után Sipos Lajos elhagyta családját, és Németországba távozott, így Erzsébet apja segítségével nevelte fel gyermekeit, igen rossz körülmények között. Később megismerte az USA-ban élő Strauss Pétert (VIII/5), és hozzáment feleségül, így ő is az USA-ba költözött. Lassan követték gyermekei is, kivéve Sipos Attilát (IX/1), aki Magyarországon alapított családot. Pilinszky Erzsébetnek (VIII/4) második férjétől már nem lett gyermeke, megözvegyült, jelenleg Kanadában él.
Az öt Pilinszky fiú közül a második volt II. János (VII/3), a költő édesapja. A középiskola elvégzése után mérnöknek készült, de később a jogot is elvégezte, ezzel magyarázható doktorátusa. Megjárta az első világháború harctereit, amely – hivatásos tiszt apjának nevelési elveivel egyetemben – katonássá tette viselkedését. A postánál helyezkedett el, ahol a szamárlétrán a posta-főfelügyelőségig jutott. Családalapítására később térek ki. Sokat kínlódott gyomorfekélye miatt, amit 1937-ben megoperálták, de a műtét után, ötvenegy éves korában meghalt.
A testvérek sorrendjében Pilinszky I. Géza (VII/4) következik, aki ugyancsak neves muzsikusként ismert. A budapesti Zeneakadémia elvégzése után első hegedűsként dolgozott az Operaházban. A húszas évek végén Németországban, Hamburgban, majd Berlinben énekesként (hőstenorként), később brácsaművészként hasznosította tálentumát. Többször énekelt kisebb szerepeket Bayreuthban, fellépett a leghíresebb karmesterekkel, például Toscaninivel. Emellett zeneszerzőként is működött. Hetvenkilenc éves korában, Nyugat-Berlinben halt meg. Olgyay Mártát (VII/5) vette feleségül, és egy fiuk: II. Géza (VIII/6) született, aki mérnökként Németországban sokra vitte. Haza saját repülőjén szokott látogatni. Helga (VIII/7) nevű felesége két lánnyal: Yvonne-nal (IX/9) és Jeanette-tal (IX/10) ajándékozta meg. A negyedik Pilinszky fiú, Tibor (VII/6) tisztviselőként dolgozott, és a szociáldemokrata párt hívének számított. Feleségül Pfeiffer Ernát (VII/5) vette, de házasságuk gyermektelen maradt. A legkisebb fiú: Pilinszky I. Attila (VII/8) az érettségi után önkéntesként harcolt az első világháborúban. Fiatal korában a Magyar Színházban kisebb szerepekben lépett fel. Később elvégezte a jogi egyetemet, és elsősorban vállalati pénzügyekkel foglalkozott. Rendkívül jó előadónak és találékony-talpraesett, segítőkész embernek tartották. Felesége: Krammer-Kászonyi Margit (VII/9) két gyermeket szült. Pilinszky II. Attila (VIII/8) 1957 januárjában műegyetemistaként elhagyta az országot, majd Svájcban fejezte be tanulmányait. Nagyon hasonlított a költőre. Zürichben házasodott össze Láng-Miticzky Évával (VIII/9), három lányuk (IX/11, 13, 14) született. Közülük Gabriella (IX/13) Magyarországra jött férjhez, ugyancsak három lánya (X/6-8) van. Pilinszky Mária (VIII/11) Pisztora Ferenc (VIII/10) pszichiáterrel házasodott össze. Egy fiuk és két lányuk született, majd elváltak, a gyermekek az anyával maradtak. A legidősebb, Ágoston (IX/15) neves matematikus, az USA-ban él, három fiúgyermekével (X/9-11). Katalin (IX/18) elvesztette férjét, egy gyermekét (X/12) neveli. Pisztora Márta (IX/20) két gyermeknek (X/13-14) édesanyja, e sorok írója büszke arra, hogy fia: Péter (X/13) „optimális” gyerek (vagyis az Optimális Családtervezési Szolgáltatás keretében történt fogamzásának előkészítése).
Pilinszky I. Zsigmond (VI/3) és Thury Ilona (VI/9) házassága később megromlott, és emiatt elváltak. A férj ekkor szülei városába, Bajára költözött, ahol tanárként dolgozott. Felesége újra férjhez ment Magyar I. László (VI/10) zsidó származású ügyvédhez, akitől két gyermeke: Magyar II. László (VII/10) és Magyar Mária született (VII/12). Mindkettő muzsikus: László bárzongorista, Mária zongoratanárnő. Gyermeke (VIII/12) csak Magyar II. Lászlónak van. Thury Ilona (VI/9) később második férjétől is elvált, és gyermekeit egyedül nevelte fel.

AZ ANYAI ÁG: BAITZ CSALÁD

A költő anyai, Baitz nevű ősei francia eredetűek. Johann Beitz (I/1) – ő még így írta családi nevét – 1670-ben született Gehlweilerben, Észak-Lotaringia Kreis Simmern régiójában. Maria Barbara (I/2) keresztnevű feleségének három terhességéből öt gyermeke született, mivel az első és harmadik szüléskor kétpetéjű ikrek jöttek a világra. Az utóbbi egyik tagja Johann Adam Beitz (II/4), feleségének megint csak a keresztneve: Elisabeth Margarete (II/6) ismert. Sok gyermekük között az egyik Johann Nikolaus Beitz (III/2), aki 1731-ben még ugyancsak Gehlweilerben született, és a nála öt évvel idősebb Maria Angela Haslerral (III/3) házasodott össze. Családjukban hatszor köszöntött be a gyermekáldás, közülük ketten szintén ikrek. Johann Nikolaus Beitz családjával 1771-ben vándorolt a Bánátba, ahol – ettől kezdve – ők és leszármazottaik a Baitz családnéven szerepeltek. Egyik gyermekük: Johann Karl Baitz (IV/6) utódai a világ különböző részein napjainkig nyomon követhetők a család birtokában lévő pedigrén. Egy másik gyermek, az 1768-ban Kiskomlóson született Johann Nikolaus Baitz (IV/9) lehetett Pilinszky János egyik anyai ükapja. A Baitzok a Bánátban hamarosan elnémetesedtek, mivel környezetükben e népcsoport jelentette a többséget, de katolikus vallásukat megtartották. A dédapáról: Baitz Mihályról (V/10) semmit sem lehet tudni, míg az anyai nagyapa: Baitz János (VI/11) Torontál vármegyében, Kiskomlóson dolgozott kádármesterként. Mégpedig nagyon jó hírűként, számos találmánnyal, így fából készített mosógépét még Bécsben is megvásárolták. Ő tudott magyarul, a kiegyezéskor a 48-as párt hívéül szegődött. (Láttam a Kovács Péter birtokában lévő fotót a Baitz nagypapáról, a családi közös géneknek köszönhetően arca Pilinszky Jánoséval szembetűnő hasonlóságot mutat.) A nagypapa az ugyancsak francia eredetű Martin család lányát (VI/14) vezette oltárhoz, de sem a feleség, sem szüleinek keresztneve nem ismert. Felesége nagybátyja volt azonban az a Martin Péter (V/12) kegyesrendi tanár, aki 1847-ben született, és tudós embernek számított, tankönyveket is írt. Az anyai nagyszülőknek hat gyermekük született, de a két fiút (VII/18) korán elvesztették. A négy német anyanyelvű lány közül Erzsébet (VII/14), Veronika (VII/16) és Mária (VII/17) cseregyerekként Szegeden tanult meg magyarul. Az 1910-es évek elején, a szülők korai halála (Baitz János 1913-ban hunyt el) után mind a négy lány – akik egész életükben nagyon szoros kapcsolatban maradtak – Kiskomlósról Budapestre költözött. A legidősebb volt Baitz Erzsébet (VII/14), a családban Tetének hívták. Fővárosba kerülésük után a postán dolgozott, majd az első világháborúban önkéntes ápolónő volt. Később belépett a szerviták Magyarországon éppen megalapított női rendjébe. E kolduló rend női tagozatát az 1903-ban Magyarországra kerülő olasz Marchi Cirill páter hozta létre. Hamarosan Baitz Erzsébetet nevezték ki a szervita rend magyarországi női ágának általános főnöknőjévé, és így lett Marchi Cirill a Baitz lányok közeli ismerőse. A szervita női szerzetesrend 1923-ban kapcsolódott be a Klarisszeum Gyermekmenhely életébe, amelyet 1870-ben két Károlyi grófnő alapított Budapesti Gyermekmenhely Egylet néven. (A fiatalabb Károlyi grófnő lányneve Korniss Klarissza volt, megmagyarázva az intézet nevét.) A gyermekmenhely épülete 1884-ben készült el Ybl Miklós tervei alapján Rákospalota-Újpest határán, az Árpád utca 101. szám alatt (jelenleg a IV. kerületi Árpád utcában a 199. számot viseli). Az impozáns épületben azután az árvaház mellett leány-javítóintézet is működött, és ennek a vezetését is Baitz Erzsébet látta el, aki ettől kezdve itteni szolgálati lakásában élt. A következő lány volt a sorban Baitz Borbála (VII/15), a családban Bébinek becézték. Az ő tragédiájáról Pilinszky János egyik novellájában számolt be: „Azt mondják, fürge eszű, eleven mozgású gyerek volt. A katasztrófa ötéves korában történt vele: meglazult alatta a padláslétra foka, s Bébi eszméletlenül terült el a földön. Néhány napra ágyba fektették, s úgy látszott, az ijedelmen kívül nem esett semmi bántódása. Csak mintha szótlanabb lett volna ezután, lassúbb a játékban, bizonytalanabb a beszédben. S ebből a lassúbb, szótlanabb világból nem is került ki többé.” Nem tanult meg írni-olvasni, otthon maradt, és a házimunkát végezte, majd húga két gyermekének megszületése után ő lett amolyan pótanyjuk és játszótársuk. Magam – negyvenéves orvosi tapasztalatom alapján – kételkedem Borbála értelmi visszamaradottságának az említett traumával való megmagyarázásában. Az emberek, racionális gondolkodásuk miatt, fontosnak tartják, hogy okot találjanak a rendkívüli jelenségekre, és erre a látványos külső események kínálják a legegyszerűbb lehetőséget. A születéskori és későbbi agyi traumák azonban nem szokták a Borbálánál megfigyelhető állapotot előidézni, ezekre sokkal inkább jellemző a mozgásrendszer sérülése (az ún. Little-kór). A jelenleg élő, Borbálát ismerő családtagok sem erősítik meg értelmi fogyatékosságának tényét. A gond inkább az lehetett, hogy nem, illetve alig tudott magyarul. Balesete miatt ő nem került cseregyerekként Szegedre, és később se nagyon volt alkalma rendszeres házimunkája mellett a magyar nyelvet elsajátítania. A németet pedig lassan elfelejtette. Ráadásul nem tanították meg írni-olvasni, analfabetizmusa pedig eleve a gyermeknevelésre és az otthoni teendők ellátására predesztinálta. Emlékező- és gyakorlati feladatok végzésére való képességét ugyanakkor határozottan jónak mondták. Mindezt azért tartottam szükségesnek részletezni, mivel a kis Jancsival, a későbbi költővel, amolyan nevelőanyjaként, igen bensőséges és szeretetteljes kapcsolatba került, sőt Pilinszky János szerint fontos szerepet játszott költészeti stílusának kialakításában is.
A harmadik lány, Baitz Veronika (VII/15) – a családban Erikának hívták – a költő édesanyja. Budapestre kerülése után ő is a postán dolgozott, majd az első világháborúban önkéntes ápolóként vett részt. A hadikórházban ismerte meg a sebesült Pilinszky II. Jánost. Összeházasodásuk után a Belvárosban, a Gróf Károlyi (jelenleg Ferenczy István) utca 5. számú bérházának a II. emeletén laktak. 1919-ben született meg lányuk, Veronika (VIII/14), akit ugyancsak Erikának hívtak a családban. Ő később Kovács Barnabás (VIII/13) jogászhoz ment feleségül, és négy gyermekük született. A legidősebb, Péter (IX/21) a festészettel kacérkodott, de azután művészettörténész lett, és Székesfehérváron, a Szent István Múzeumban számos nevezetes kiállítás és kiadvány fűződik nevéhez. Felesége, Kovalovszky Márta (IX/22) ugyancsak művészettörténész. (Az ő édesapja volt Kovalovszky Miklós [1910-1997], a neves Ady-kutató.) Nekik egy fiuk van: Márton (X/15), aki színházi zenészként dolgozik. Kovács Barnabás és Pilinszky Veronika második gyermeke Erika (IX/24), adminisztrátor, férje Mátyás Jakab (IX/23). Két fiút: Tamást (X/16) és Istvánt (X/18) neveltek fel, akik mérnökök. Mátyás Tamás két gyermek apja, ők már nem szerepelnek a családfán. Az 1942-ben harmadikként született András (IX/25) a házukat ért bombatalálat következtében 1945-ben meghalt. Édesanyja sok órán át ugyancsak a romok alatt feküdt. A Kovács-Pilinszky házaspár legkisebb gyermekének, Áronnak (IX/26) a költő lett a keresztapja. Pilinszky Áron külföldre távozott, jelenleg az USA-ban él, és üzemvezető technikusként dolgozik. Felesége, Tatár Klára (IX/28) betegsége miatt nincs gyermekük. A depressziója miatt öt évig kezelés alatt álló Kovácsné Pilinszky Erika 1975-ben, férje halála után, ötvenhat éves korában öngyilkos lett. Pilinszky II. János és Baitz Veronika második gyermekeként jött a világra Pilinszky III. János (VIII/17), a későbbi költő. A szervita nővérek viszszaemlékezései szerint édesanyja, betegsége miatt is (epekőbetegségben szenvedett), a kisfiú nevelését túlságosan átengedte Bébinek. Mégis, anyjával való kapcsolata bensőségesnek ítélhető. Ugyanez nem mondható el apjáról. A költő apját kemény, zord férfiként jellemezte, aki a fiát is harciasnak, határozottnak remélte. Ő viszont a születésétől fogva e várakozásnak éppen ellentéte volt, ami miatt állandó lelkifurdalás gyötörte. Már az is bűnnek számított az apja szemében, hogy írni akart, s nem valamilyen „férfias” dolgot művelni. A költő írásban is vallott apjáról: „Apám civilben is első világháborús katonatisztnek tűnt… egy tömbből faragták, ami egyszerre magyarázza jóságát és időről időre kirobbanó brutalitását… Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört, és úgy is, ahogy ügyetlenül megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor már réges-rég nem tudtam összeállni.” Nővére természete ellentétes volt a kisfiú hallgatag, szerény, visszahúzódó személyiségével, ezért: „Nővérem egy sellő szépségével uralkodott felettem, miközben én az alávetettség nyugalmával végül is oly zavartalanul növekedtem fel védnöksége alatt, akár egy üvegházi növény, amely különben elpusztulna. Élni alig éltem, de a hidegrázásig érzékeltem mindent, amit velem tettek, s főként, ami körülöttem történt.” Nővérének halála (ő találta meg a holttestet) újabb súlyos sebet ejtett a költő lelkén, ezután kezdett intenzíven inni.
A Baitz lányok sorában Mária-Mári (VII/16) következik. Ő óvónőképzőbe járt, de azután varrással foglalkozott. Legidősebb nővérének szervita rendi működése az ő életét is meghatározta, noha nem lépett be a rendbe, de sokat tartózkodott az intézetben. Sohasem ment férjhez, ő lett a kis Jancsi keresztanyja.
„Az ágy közös / A párna nem”
A neveltetése során, elsősorban a kisfiút nevelő Baitz nővérek részéről ért hatások nem hagyhatók figyelmen kívül Pilinszky János személyiségfejlődésének értékelésekor. A család sajátos struktúrája és apja korai halála miatt ugyanis lényegében csak nők nevelték, mint történt Rimbaud, Nietzsche, József Attila és Sartre esetében. Ráadásul Baitz Erzsébet és Baitz Mária szigorú és kemény személyiségek voltak, amit „Bébi” szeretetteli gondoskodása csak részben tudott kiegyensúlyozni. Mindezekből adódóan a kisfiút ismerő szervita nővérek emlékezete szerint számára a meztelenség is bűnös dolognak tűnt (nem engedte meg nekik hálóinge levételét, a festményeken a ruhátlan angyalok felháborították stb.). Homlokegyenest ellentétes hatások érhették viszont az „intézeti” lányok részéről, mivel „a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek” voltak első játszótársai (Monstrancia, 1971). Ingrid Ficheux-nek mesélte a fiatal prostituáltakról, hogy: „Szenvedélyes ölelésüket mai napig hiába keresem a világban.” Egészen kisfiú korában az egyik lányba „bele is szeretett”:

…nekem viszont van egy-két olyan emlékem,
hogy pontosan tudom a különbséget
a természetes testmeleg
és a szerelem melege között.
Pedig én csak ötéves voltam,
s a lány tizenhat…

(Vázlat, 1975)

Tizenéves korában azután egy másik alkati adottságával szembesült. Erről is Ingrid Ficheux-nek vallott: sokáig gondolataiban – tehát csak a vonzalom szintjén – a férfiak érdekelték. Hat-nyolc éven át szerelmes volt egy férfiba, aki nem is tudott róla. Pilinszky János a legtöbb dolgot a képzeletében élte meg, ritkán vált valóban cselekvővé. E homoerotikus vonzalom azonban kínzó ellentétbe került vallásosságával, emiatt is bűnösnek érezte magát. Mégis vállalta: „A háború előtt kívülről nézve talán betegesnek mondható félénkségem ideig-óráig eretnek vonzalmakba sodort. Ezt se akkor, se most nem bánom, és nem szégyellem. A háború és az utána következő kollektív megrázkódtatás azonban – anélkül, hogy akartam volna – ismét visszaszorított a közösbe, az élet és benne az emberiség átlagába.” Magamagára, a „szürke fiúra” versben is emlékezett:

Csupán titkának természetét sejtem.
Ma már gyanítom, ez az egyetlen rossz.
Lehetek gyilkos, homoszexuális…

(Kenyér, 1974)

Később voltak női kapcsolatai (pl. Ruzsa Krisztina táncosnővel, akit feleségül is akart venni) és szerelmei (Asbóth Erzsébet), de azt érezhette, amit az Életfogytiglan (1975) című vers – ennek az alfejezetnek címéül választott – két sorával fejezett ki. Pilinszky János alkata, túlérzékenysége magyarázhatja meg vallomását: „az egyik boldogtalan szerelemből gázoltam a másikba rettenetes intenzitással. Akkor meg az történt, hogy annak ellenére, hogy én voltam, aki kudarcot vallott, én bűnhődtem. Mert ha az ember lélekkel nem győz egy szerelmet, akkor az visszaesik a testbe, és átváltozik merő szexualitássá.”
A zsidó származású Márkus Anna (IV/16) festőművészt, Sárközi Márta unokahúgát 1953-ban ismerte meg (Sárközi Márta műfordító, szerkesztő, Molnár Ferenc és Vészi Margit lánya, Sárközi György felesége). Pilinszky János és Márkus Anna 1955. október 12-én polgári házasságot kötöttek, néhány hónap múlva azonban elváltak, amiben a költő latens nemi orientációs eltérése, illetve az ezzel kapcsolatos nemi elégtelensége játszhatott szerepet. Felesége 1956-ban Párizsba emigrált, és Anna Mark néven ismert művésszé vált. Később Czitrom Gáborral (IV/15) kötött házasságot, és egy fiuk (V/28) született. Márkus Anna Pilinszky Jánossal azonban jó baráti kapcsolatban maradt.
A költő 1970-ben ismerte meg Jutta Scherert, a Párizsban tanító férjezett, német származású vallástörténészt. Kapcsolatuk kíméletlen őszinteségű jellemzése található meg egyik versében: „Rühes ebek, vérzünk a párnán. / Gyönyörüek vagyunk. / Azután csak ügyetlenek / és halhatatlanok.” (1970. december 22., 1975.) A vonzó küllemű nő világnézete – marxistaként, Brecht és Lukács híveként – nagyon távol állt Pilinszkyétől, és kapcsolatukat is saját munkájának rendelte alá. Mégis, a költő hagyatékában 680 levelét találták meg. Megható Pilinszky erőfeszítéseit érzékelni, amit Jutta megtartásáért tett. Egész életét kapcsolatuknak kívánta szentelni, mint 1970-ben Naplófeljegyzéseiben írta: „Mindent meg kell tennem, hogy békés és boldog legyen… A Jutta iránti szerelemből csak az abszolút önzetlen részt vállalni. Mindent a másikért, őérte. Ezért: 1. egészség (kevés, de inkább semmi alkohol, kevés, de inkább semmi cigaretta). 2. Nagyon rendszeres és nagyon elmélyült munka, hasonlatos a gondolkodáshoz és főként az igazsághoz. 3. Rendszeresség és szorgalom. (Levelek; nyelvtanulás.) 4. Pontosság a lapnál. (Cikkek.) 5. Séták. Alvás. Takarékosság. 6. Szakadatlan imádság. 7. Esti összegezés. Reggeli összegezés. (Szekrényrendezés.)” Pilinszky jól ismerte Jutta Scherer rákkutató férjét. A költő szerette volna kapcsolatát a nővel rendezni, de mivel Jutta Scherer nem volt hajlandó Magyarországon élni, komolyan foglalkozott a disszidálás gondolatával is. Viszonyuk azután megromlott, mégis, a költő szakításuk után, 1976 februárjában, idegösszeomlással kórházba került. 1976/77. évi Naplófeljegyzései szerint: „Nem lenne energiám folytatni. Még kevésbé valami újat kezdeni. Innét a feszültség bennem: a létezés érosza halt meg számomra.” Jutta Scherer később elvált férjétől, és hozzáment egy magyar származású férfihoz, egy fiúgyermekük született.
A gitárművésznek készülő Ingrid Ficheux-t (IV/18) 1978-ban Párizsban ismerte meg. Azonnal egymásba szeretett a huszonéves nő és az ötvenhét éves férfi. A lány is különös személyiség, dadogott, és gyakorta volt depressziós, de szívesen vállalta Magyarországra költözését. Pilinszky siettette a házasságot, amit a lány (részben családja és barátai hatására) késleltetett. Mint később írta: „Nem gondoltam, hogy a halogatást ilyen nehezen viseli majd el. Ezután hol nagyon jól megvoltunk egymással, hol pedig kegyetlenül veszekedtünk.” 1980. június 22-én egyházi esküvőt tartottak. A költő életének ez az utolsó szerelme igazi társnak bizonyult, valóra váltva harminc évvel korábbi jövendölését:

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

(Mire megjössz, 1948)

Pilinszky halála után felesége sokáig orvosi kezelés alatt állt. Később fordítóként: Ingrid Pilinszky néven jelentette meg a kétnyelvű Pilinszky-emlékkönyvet. A nyolcvanas években új élettársának két gyermeket szült.
Pilinszky szeretett volna gyermeket, éppen ezért sokat foglalkozott az örökbefogadás gondolatával is. Sőt, már elő is készítette egy kislány (Török Sári) adoptálását, de végül nem volt türelme és energiája a bürokratikus út végigjárására.
„Áttörni az értelem rácsait”
Pilinszky János írta: „Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség ábráit mutatják. Dátumokra, helység- és személynevekre alig emlékszem gyermekkoromból, s a nem tudásnak ezt a művészetét később, mai napig is megőriztem. Viszont együtt nyíltam a kitáruló ablakokkal, hullottam alá a hóval és esővel, mintha eleve tudnám mindazt, amit se megfigyelni, se megtanulni nem kell.” Családjában: „Éhségre, szomjúságra és mezítelenségre ítélt alkatom kapott valódi táplálékot is, életre szóló meleget, ünneplő és hétköznapi inget-ruhát. Kivetettség, ugyanakkor azonban kivételezettség jellemezte már első eszméléseimet… Fiatal prostituáltak és egyszerű apácák voltak első barátaim és játszótársaim.” Pilinszky János szerint: „Gyermekkorom és életem másik nagy és perdöntő emberi élménye anyám szegény nővére (Bébi) volt… Én az ő nyelvét beszélem, valójában az ő félig artikulált dadogása az én anyanyelvem, költészetem forrása.”
Nővérét utánozva nagyon szeretett volna minél hamarabb iskolába járni, így még nem töltötte be a hatodik évét, amikor beíratták az elemi iskola első osztályába. A Cukor utcai iskolában végezte az első négy osztályt (1927-31). A gimnáziumot a nagy hírű piaristáknál járta ki (1931-39), itt ejtette rabul a költészet. Elhunyt apja kívánságának megfelelően a jogtudományi egyetemre iratkozott be, de azután fél év után ezt abbahagyta (ekkor rendfőnök nagynénje felpofozta…), és átiratkozott a bölcsészkarra. Tanulmányait 1944-re be is fejezte, de diplomát nem szerzett. Szakdolgozatát 1944-ben megírta, de már nem nyújthatta be, a kézirat pedig 1945 első napjaiban a lakásban elégett. Időközben, 1938-ban, tizenhét éves korában már megjelent első költeménye az Életben, később a Vigilia közölte verseit. 1944 őszén behívták katonának, alakulatával Nyugatra kerül, ahol megismerte a háború és a lágerek borzalmait. 1945 őszén tért vissza. 1946-ban adták ki első verseskötetét, és 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. Később hosszú időre hallgatásra kényszerítették, majd 1980-ban Kossuth-díjjal ismerték el teljesítményét.

EGÉSZSÉGI ÁLLAPOTA

Pilinszky János testi és lelki adottságai különlegesnek mondhatók. Arcának artisztikus vonásai férfiszépséggé tették. Szellemi képességei ugyancsak kivételesek voltak, költői géniuszán túl is. Nagyon megértőnek bizonyult más emberekkel szemben, különösen az elesettek, a társadalomból kiszorultak, a bűnösök iránt. A szeretetet mindennél fontosabbra becsülte:

Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.
(KZ-oratórium)

Ugyanakkor nem e világra született, ügyetlen aszkétaként nem élt a társadalmi lehetőségekkel, inkább csak szorongott és szenvedett. Az emberek rajongása azonban sokat jelentett számára, és élete végén közeli ismerősei bizonyos szerepjátszást, színészkedést is felróttak neki. Érdekes módon: amilyen keveset írt, olyan sokat beszélt társaságban – élete végén sokszor monologizált, ekkor már nem nagyon érdekelte mások véleménye.
Magáról írta: a patológia minden szörnyetege megkísértette és végigkarmolta. Ebben életmódja is szerepet játszott. Egyrészt: „18 éves korom óta mint nikotinista ismerem csak a világot” – napi harminc cigarettát szívott el, noha gyakorta próbált leszokni e szenvedélyéről. Fényképein a cigaretta ugyanakkor szinte kötelező rekvizituma személyiségének. Másrészt feszültségeinek levezetésére az alkohol jótékony mákonyához is gyakorta folyamodott. Mindent elmond erről egyik töredéke.

Részeg vagyok. Rosszul vagyok.
Elnézően elfogadnak és
elnézően hazatessékelnek.
A két szoba közül melyik üresebb

(Sorok, 1974)

Alkoholizált állapotban gyakorta ki is rabolták, így a londoni Sohóban 1980-ban. De sajnos nem tudott meglenni e mesterséges élvezetforrások nélkül, mivel a természetes harmónia nem adatott meg neki. Maradt tehát „Cigaretta és alkohol: szervezett örömök”. Mégis, nem akart önpusztító lenni, aminthogy az öngyilkosságot is elutasította. Élete végén éppen ezért nem ivott. A gyógyszerek hatásával is visszaélt, elsősorban álmatlanságát öngyógyította (főleg Noxyronnal, amelynek rabja lett). Ráadásul e mesterséges kábultságot azután számtalan feketekávéval próbálta semlegesíteni, és így áldozatul esett ennek az önként vállalt ördögi körnek-csapdának.
Mindezek először amúgy is túlérzékeny lelkének egészségét, majd testi állapotát ásták alá. „Patologikusan veszélyeztetett lény” volt. Küzdött a megőrülés ellen. Éppen ezért félt álmaitól és a nappali vízióktól, sőt hallucinációktól. Mindezek miatt személyiségének alakulását túlzott aggállyal ellenőrizte, amely megmagyarázta sokak által észrevételezett hipochondriáját. Semmiképpen sem volt elme- vagy idegbeteg a fogalmak szokásos értelmében. Nála is a neurózis tünetei (túlérzékenység, álmatlanság, fáradékonyság, szexuális zavarok) domináltak. Így az ötvenes években, amikor korrektorként dolgozott, állandóan a letartóztatástól félt. Emiatt nem feküdt le, foteljében bóbiskolta végig az éjszakát. Később állapota gyakorta átment a szélsőséges kedélyállapot depressziós formájába:

…én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán.

(Éjféli fürdés)

Mindezt jól jellemzik a leveleiből vett idézetek: „fáradt vagyok… igyekszem hát pihenni s erőt gyűjteni a továbbiakhoz”; „súlyos beteg lettem… fáradt vagyok és szétszórt… túl feszült s ugyanakkor széthulló állapotban vagyok”; „depressziós állapot… idegfeszültség… lefogytam (szervezetemben sok acetont találtak, amely a végső kiéhezettség jele), kezem remeg… koncentrációs nehézségekkel küszködöm”; „nagyon beteg lettem. Depresszió és tüdőgyulladás (negyvenfokos lázzal feküdtem egyedül)… nagyon gyengének érzem magamat”; „heteken át altattak szorongásos idegkimerültség miatt”. A depressziónak orvosi szempontból is tanulságos leírását adja: „A depresszió veszélyes hite, hogy önmagát tökéletesen tökéletlennek érzi. Ilyen fokon ez az érzés elviselhetetlen, s következményeiben, magatartásában rokon az önhittséggel” (1979). Költői képe pedig talán a legtalálóbb jellemzése e szélsőséges kedélyállapotnak:

Anyám fényképét nézem a falon,
S még az ő egykor szeretett
pillantása is oly merev most,
merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb,
épp oly közönyös, mint az én
tekintetem, mely szembenéz vele.

(Depresszió)

Lelki egészségének megromlása bizonyosan közrejátszott néhány nehezen megmagyarázható, minden bizonnyal pszichoszomatikus betegségének (így gyakori hőemelkedései, majd tüdőgyulladásai) létrejöttében. Amit persze más bajok is tetéztek, így rendkívül fájdalmas és hosszadalmas fogcsontgyulladásai miatt is sokat szenvedett. 1977 júliusában kézfeje, önhibájából (tartós kóros nyomás miatt) négy hónapra lebénult. Mindezek magyarázhatják első szívinfarktusának késői felismerését 1976-ban. Létrejöttében a családi hajlam (édesapja korai halála is ezzel magyarázható) és az ártó életmód együttes hatása lehet a meghatározó. Végül azután a második szívinfarktus oltotta ki életét 1981. május 27-én, hatvanéves korában.

KÖLTŐI GÉNIUSZÁNAK JELLEGZETESSÉGEI

Pilinszky János életében is tetten érhető a költő géniuszok három fő jellegzetessége.
1. A lírikus tehetségének korai jelentkezése. Ugyan, mint írta: „Tizennégy éves koromban hallottam először Ady-verset szavalni az önképzőkörben. Hatására… úgy döntöttem, hogy költő leszek. Az ember kamaszkorában a legmeggondolatlanabb.” Ugyanakkor zsengéi között szerepel a „Kedves Teté”-nek 1933-ban (tehát tizenkét éves korában) írt több verse. Első verse tizenhét éves korában jelent meg.
2. A külső, ezenbelül a családi hatás hiánya. Ő is a szülői kívánalom, sőt akarat ellenére vállalta a költősorsot. A nagyobb konfliktusokat valószínűleg édesapja korai halála előzte meg, a fiatalember akkor tizenhat éves volt.
3. A gejzírmodell érvényesülése. A családfa ismeretében állítható, Pilinszky János őseiben a költői tálentumnak semmi nyoma sem fedezhető fel. Nővérében és annak gyermekeiben sem mutatkozott meg ilyen adottság. Gyermeke nem lévén, az utódokban e speciális szellemi képesség nem vizsgálható. Így Pilinszky János költői géniusza szinte a semmiből jött, az egekig tört fel, majd újra visszatért az átlagba.
Említést érdemel még a Pilinszky család zenei tálentuma. Két Pilinszky nagybácsi neves muzsikusként ismert. Az apai nagymama második házasságából származó két gyermek is muzsikus lett. Az unokaöcs, Kovács Péter fia: Márton is zenészként dolgozik. Pilinszky Jánost gyermekkorában a zene nem fogta meg. Nagynénje, Magyar Mária tanította zongorázni, de komolyabb siker nélkül. Felnőttkorában, a hatvanas évektől kezdve azonban a zene legfontosabb szellemi élvezetévé vált. Emellett jó hangja volt, szerepelt az iskolai énekkarban, és különleges hatást keltő versmondásában hangjának sajátossága is szerepet játszhatott.
A Pilinszky-féle költői nyelvre a puritánság, a szűkszavúság, az eszköztelenség, a sajátos lényeglátás és visszafogottság a jellemző. Létrejöttében a veleszületett adottságok bizonyára meghatározóak, ezt ő is tudta: „az én formám is a génjeimben van megadva”, és a forma képes „létrehozni azt az egyént, azt a tartalmat, amit… egy mű megtestesít”. Éppen ezért is vallotta: „Az írásnak van egy része, amit én írok, és egy másik, ami íródik: engem ez érdekel igazából.” Szerinte:

A valódi tudás
tapasztalatlan, mit se tud,
nem ismer, nem ismerhet semmit.

(Tapasztalat)

Ezentúl – mint utaltam rá – nagy jelentőséget tulajdonított a fejlődésben visszamaradt Bébi nénje hatásának: „Anyanyelvemet én édesanyám szerencsétlenül járt, beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson… a világ ehhez hozzátett ezt-azt, teljesen találomra, véletlenszerűen, nagyon különböző műhelyekből. Ezt kaptam.” Nagyon fontosnak érzi éppen ezért is gyermeki látásmódját és infantilis személyiségét, amely a világra való rácsodálkozás és az általános kíváncsiság alapja, hiszen „A gyerek: egy szempár”. A kérdésre, hogy miben gyökeredzik költészete, „tétován és bizonytalanul” a következőképpen válaszolt: „…a gyermekkorban, mint mindenkinél. A művészféle a kelleténél talán kissé tovább időzik el a gyermekkorban.” Ezzel indul: a visszamaradottság „kegyelméből… Első verseimet, mint legtöbben, kamaszkoromban írtam. Lelke mélyén minden igazi művész megreked a gyermekkorban, folyton vissza akar térni a paradicsomba, meg akarja őrizni, vissza akarja szerezni a vadember ártatlanságát, valahol az időn kívül.”
„A zsenialitás szorgalom” – írta Goethe. Igen ám, de kétféle szorgalmat különböztetett meg: mennyiségi szorgalmat, amely csak az aktivitás mennyiségét jelzi, s a minőségi szorgalmat, amely a lényeg folyamatos kutatásával és megragadásával az újat, a mind igazabbat tárja fel. Pilinszky az utóbbit tartotta fontosnak: „Az igazi művész nem a tapasztalatai által tud a világról sok esetben megdöbbentően sokat.” Idézte Rilkét, aki szerint „a fényektől nem jutunk el a valósághoz”. Úgy érezte: „A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál” (A „teremtő képzelet” sorsa korunkban, 1970).

(forrás: Czeizel Endre, Kortárs)

Köszönetnyilvánítás: Hálás vagyok Kovács Péternek, Mátyásné Kovács Erikának és Pisztoráné Pilinszky Máriának a családtagokról nyújtott információkért.