Aki dudás akar lenni,
annak pokolra kell menni.
Ott kell annak megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni
József Attila,
a közismert népdal után.
Az út, amelyen megyünk, mintha valóban az idézet megjelölte irányba vinne. Egyre pokolibb. József Attila számára még csupán idegösszeroppanás volt, személyes létének a válsága. Ám azóta.
Van valami rejtélyes összefüggés a nagyváros két alulra került nagy költője között. Petrit ez nyomaszthatta is, ars poeticájában tiltakozik ellene, mondván hogy József Attila költészete nem folytatható, például az ilyenek :
„Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani.”
Születésnapján a 32 éves Attila még egyszer és utoljára Kakuk Marci álarcát veszi fel, amit annak idején olyannyira nehezményezett Németh László. Helyzet-meghatározása – a közösséghez tartozás mint feladat – a Tanítók Nemzedékének alapvetése. A világ olyasvalami, amit meg kell formálni, és ebben benne foglaltatik az, hogy meg is lehet. Ekképpen része a költő a Világegésznek, és ebből az életszemléletből fakadnak még a legtragikusabb versei is. Van valami, ami megmarad minden személyes veszteségen túl – mutatja ez a költészet.
Petri számára a világnak ez a realitása eltűnt, együtt a személyiségnek a felfoghatóságával. A vers által alkotott világ a reflexió személyességén keresztül létezik. Nem mint Én-kultusz, mivelhogy az Én is csak ezekben a relációiban van jelen. Ezért válnak képtelenséggé a számára olyasmik, mint tanítás, vagy világegész. Egy olyan világban, egy olyan világ ellenében, amely azt állítja magáról, hogy objektív, mitőlünk független törvények szerint van elrendezve, és ilyesformán a tanítás sem egyéb, mint a kioktatás szinonimája.
Petri éppen ezért nem „tanít”, ellenben tanúsít. Hiányoznak belőle a másikra vonatkozó normatív ítéletek – azokat az ábrázoltakból a befogadónak magának kell megállapítania. Érdekes, hogy a kötelező világnézeti előírások korszakában a fiatal költő miképpen talál rá arra a korszerű antitézisre, amely egyedül alkalmas az emberi szuverenitás helyreállítására: „teneked kell döntened.”
Amiről tanulságot tesz, az pedig nem lehet a „világ”, hanem csak önmaga. Igaz, hogy mégiscsak része annak a világnak, amiről talán Schopenhauer átírásával azt mondhatná: „A világ nem akarat és elképzelés, hanem undor és szemétdomb”.
A pályakezdő költő számára a vers itt az a menedék, ami relativizálhatja ezt az alig elviselhető valóságot – az „igazat szólván, nemcsak a valódit”, hogy megint József Attilához folyamodjam. A költői utód már nem épít, lehetőséget erre nem talált – de diagnosztizál. Mindenek előtt önmaga helyzetét.
„Nem áll össze szellemem,
Roncsok nemzenek roncsot agyamban.” 1
Ezek a roncsok őnála nem az ösztönös „vadzsenik” válogatatlan szóhasználatából és nem a szürrealizmus tudatalattijából származnak. Ellenkezőleg. Költői indulása éppen ahhoz az ősi orpheuszi reménységhez fűződik, hogy a jól megválasztott szavak még akkor is elvezetnek a világ harmóniájához, hogyha a József Attilát követni képtelen költő ezt nem „teremti meg magában”.2
A nyelv híd a múlt és a jelen között, de ehhez a jelenhez kell alakulnia. Ezért a szavaknak egyrészt a köznapi valóságból kell származniuk. Másrészt azonban kapcsolódniuk kell a nyelvnek a legmagasabb szinten megformált alakjához – a költészet Nagy Hagyományához is. Ezért Petri szándékoltan parlagi nyelve ne fedje el, hogy programjában Dante, Arany, Mallarmé nyelvművészetét kívánná megidézni úgy, hogy hiteles legyen itt és most. Poeta doctus tehát, de olyan, aki nem a vers „trükkjére” kíváncsi, ami az epigonok jellemzője, hanem a lényegére. Éppen ezért tanult filozófiát. És ha nem is a leghitelesebbet – hol találkozhatott volna ezzel a ’60-as évek Magyarországán? – ez úgyszólván mindegy. Hiszen a filozófia lényege a kíváncsiság, mint azt már Szókratész megmondta. És aki kíváncsi, azt jégre vinni igazából sohasem lehet.
A szerencse az érdemet szokta jutalmazni. A „Dichtung und Wahrheit”, költészet és valóság alapkérdése már Goethét is foglalkoztatta. Petri, az eszmélkedése kezdetétől hallatlanul tudatos költő, Dantéban találta meg a maga módszertani kalauzát. Dante a középkori egyensúly egyedülálló géniusza, páratlan összhangot tudott teremteni az európai gondolkodás két atyja, Platón és Arisztotelész, az Ég és a Föld filozófusa között. Számára a költészet azt jelenti, hogy Beatrice, a föld porában örökre elveszített Kedves kalauzzá nőhet a földön túli világokban, ott, ahol a sorsot szövik, és ahol az beteljesedik. Költői fordulatának a műve, a Vita Nuova ezt szerkezetileg oly módon oldja meg, hogy a leírt élettörténet a versek ihlető kerete, másik oldalról nézve pedig hitelessé teszi a versben kifejtett eszményt. Amit például Dante egyik előfutára, a trubadúr-líra nem tudott megtenni.
Petri éppen ezért építi fel első kötetét e dantei mű analógiájára. A „Magyarázatok M. számára” a címében még némileg iskolásan tartalmazza ezt a kettősséget. Maga a kötet viszont olyan páratlanul kiérlelt, ami első kötetben nagy ritkaság. A versek a Dante nyomán választott módszert sikeresen megvalósítják. Íme, egy remekmű a pszichoanalízisről. Freudnak, az Atyamesternek a Vergiliustól kölcsönzött alapmondata szerint („Flectere superos non possim Acheronta movebo” – Az égieket nem tudván, megmozdítom az Alvilágot) az analitikus
„Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott
rosszemlékű ház pincéiben, hol felette
gyanús dolgok eshettek hajdanában.”
Majd az analízis végén megtörténik a vissza-varázsolás, „ez csak játék”, és a „varázsló” összerakja megint a való élet világát, aminek a megjavításáról szólt volna az egész. Ámde semmi ilyesmi nem történt. Csúf játék volt, semmi sem következett belőle, viszont hátrahagyott valami mocskot maga után. Hamis teremtés, lélek-romboló destrukció. (Itt megint József Attila juthat az eszünkbe, akinek egyébként is labilis pszichéjét istenigazából éppen az analitikusok tették tönkre.)
Miért nem vezethet sehová az efféle? Ez a kérdés itt homályban marad, és ez a homály mindazon filozófiák fogyatékossága, amelyekkel Petri megismerkedhetett. De a költőnek, mint mondtuk, nem feltétlenül feladata az, hogy magyarázzon, hanem csak az, hogy megmutasson. Maga a vers, aminek az eddigiek csupán előkészítő magyarázatai voltak, a következő:
„Szeme gyűrűfordulás,
Szava varázskondulás,
Érintése vad delej,
Csalhorog, méregkehely,
Hangja magnetismus és
Aki hallja éri kettős
Fura átlényegülés.”3
Világos tehát az eljárás célja: az emberi lénynek az alávetése. Könnyű észrevenni a Cipolla-áthallást Thomas Manntól (sőt a Gyűrűk Ura fekete máguskirályának az előérzetét is), mint ahogy az egész kötet tele van oly párbeszédekkel, amelyeket régibb korok költőivel folytat. „Egyetlen ablak megvilágosul” Franz Kafka nyomán4, „cipruslombok” Petőfi után5, „Isten horgán” Pilinszkyt követve6, „senki gondolatává lenni”, ahogyan Rilke írja a sírversében7, Kirké disznai, akár Homérosznál8, Kavafisz, Hölderlin, Catullus, Kleist, Vörösmarty, Simone Weil. Látható itt egy másik mester is, a 20. század egyik nagy konzervatív forradalmára, T.S.Eliot. Konzerválni annyi, mint megőrizni – ez az alapja Eliot költői munkájának, ekképpen kívánja beépíteni a művébe a teljes emberi hagyományt azzal, hogy élővé teszi, itt és most érvényessé, és ehhez szükséges számára a montázs-technika is. Bizonnyal meghökkentő a kocsmázó vagabund Petrit ehhez a szmokingos kimért banktisztviselőhöz hasonlítani, pedig így van. Két moralista találkozik a szemétdombon.
Eliot így összegez9:
„A világ így ér véget,
Nem bumm-al, csak nyüszítéssel.”
Petri meg ekképpen rímel rá :
„Nem, nem volt robbanás,
csak összeomlás”10
Ezek az áthallások nem epigon-hivatkozások, hanem szuverén, és lidércnyomásosan a korunkról szóló versek szerves részei, olyasformán, ahogyan Szabó Lajos beszél az alkotók idő feletti párbeszédéről. Mindenesetre jól megmagyarázzák Petrinek azt a sóhaját, hogy „Mért nem lehettem régi költő?”11
Ilyen szuverén módon bánt költői anyagával Dante is, a nagy példakép. De Petri klasszicizmusa nem vezethetett a világkép költői szintéziséhez, még annyira sem, mint Elioté, csak a törmelékek leltárához. Igaz, ez a leltár kőbe van faragva. Petri, amíg féken tudja tartani a depresszióját, hallatlanul tömören és plasztikusan ír Dante korszerűsödött Pokláról, ám a purgatóriumba vezető ösvény reménysége nélkül, aminek látomását a széthullás évszázada nem engedi meg. (A Pokol Danténál is úgy jelenik meg, mint az egyetemes törmelék világa, amin még csak változtatni sem lehet. Igen alkalmas költői terepe tehát Petri világlátásának.) Nell’mezzo dell’ camino”12, az emberélet útjának felén a nagy, sötét erdőben mestere nyomán így találja meg a tovább vezető útját :
„Megtanultál
Elfogulatlan élni. Eredj, járj.” 13
Lázár feltámasztásának a szavai ezek a Bibliából. A jelentésük az, hogy íme, a költészet Nagy Hagyományából megkapta mindazt, amitől önmaga lehetett. És erre azért volt szüksége, mert amíg az ember legalább beszélni tud a világáról, addig nincs neki teljességgel kiszolgáltatva. Ámde van ennek egy feltétele: amit mond, annak hitelesnek kell lennie. Tévedés lehet benne, sőt a filozófusok szerint14 éppen ennek a lehetősége vezet minket tovább az igazság felé, egy talán végtelenül hosszú úton. Hazugság viszont nem lehet benne. Ez nem más, mint kinyilatkoztatás egy nemlétező világról. Az útja önmagát tovább erősítő út, az igazságtól való folyamatos távolodás kényszerűségével, a végpontja pedig a paranoia, ami hatalomra kerülve világpusztító erővé válik. Petri egész költészete, minden látszólag benne rejlő destruktivitás ellenére folyamatos harc a világhazugság minden felmerülő formája ellen, vagyis lényegében teremtő gesztus.
Petri : Belső beszéd, in: Magyarázatok…
2 József A.: A város peremén
3 Petri: Lélektan-óra, in: Magyarázatok…
4 Petri: Az álmatlanság dalaiból, in: Magyarázatok…
5 Petri: Naenia, in: Magyarázatok…
6 Petri: Megvilágosul, in: Magyarázatok…
7 Petri: Töredék, in: Magyarázatok…
8 Petri: Metaforák helyzetünkre, in: Magyarázatok…
9 Eliot: Az üresek (The hollow men, Vas István fordítása)
10 Petri: Összeomlás, in: Magyarázatok…
11 Petri : A szerelmi költészet nehézségeiről, in: Magyarázatok…
12 Dante: Divina Commedia, első sor.
13 Petri: A felismerés fokozatai, in: Magyarázatok…
14 Brice Parain neokantiánus megállapítása szerint.
tompán az apadt sörhabba ne bámulj.” 1
lassan gőzölög a lusta
langy estében a piros palás
rakás falucska.” 2
Hálóját lassan emeli,
Mint víz a gödör fenekén,
Konyhánk már homállyal teli.”3
tompán csillog a nap.
A hűlő homály
színén felhő, zsiradékdarab
honol. Szigetnél mozdulatlanabb”4
lágy volt, szőke és másfél mázsa,
az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.”5
Petrinek az eszméletre ébredt sertése viszont így énekel:
Reggel van, dél van, este van.
Emésztek bambán, komoran. (…)
Én nem leszek kolbász, se hurka.
Saját belembe töltsenek?
Minden sertés átkozza meg
Atyját, ki e világra kúrta.”6
„Miért nem szeretnek engem a nők ?
Gyuri, mondd meg nekem, miért nem szeret egyik
Lepedékes nyelvű, pállott picsájú
Lankadt kurva sem ? (…)
Miért nincs egy rendes nő ? Aki nincs.
Ezek itt mind vannak.” 7
„Falu végén három ház,
kórház, fegyház, hullaház.
Mindben egy-egy kedvesem.
Csak velem nincs senki sem!”8
A következő fejlődési fokozat, a „kamaszkor” sem segít igazán, ez csupán egy „bújócska” azzal a két vezérmotívummal, melyeket az „Én szenvedésem” határoz meg:
Egyedül hagyott
Bár hagyna végre egyedül.
„Például…” így kell indítani beszédünk.
S mindegy, min mentünk át. Sok
Sár távozik, mielőtt olaj fakad, vagy forrás.”10
ki előtt meg kell jelenned
egyszer (mint lehúzott vécé
zúg majd a Dies irae)
tisztán, mint egy kitörölt segg.”13
hogy magadra nyithasd a gázcsapot.”15
az a tizennégy éve halott
ifjú nő
átjárkál a szobánkon éjszaka (…)
oldalazva hátrál mintha
félne hogy megütöm
összehúzza magán a „teveszőr” kulit
vacog
„miért nem fűtesz ?” kérdi és
„minek élsz még ?”16
Elférne rajt… De honnan ?”17
Ellógom, lelógatom életem.
Ha fellógatnak, csak öröm nekem,
Elvesztem, s visszanyerem az életem.”18
Elmehetnénk itt az európai metafizikába. „Vannak, akik ezt az egész űrt megtöltötték galaxissal, Hamvas Bélával stb.” mondja lenézőleg Petri erről a megoldásról. Hamvas Béláról persze szinte semmit sem tudott, viszont jó szemmel látta meg akkori úgynevezett rajongóinak a lelki otrombaságát, amelynek a lényege éppenséggel az a felpuffasztott Ego, ami a helyzetért alapvetően felelős. És hát az esztétának abban kell pontosnak lennie, amit lát. Hamvas Béla kulcsmondatára viszont látatlanul is ráérzett, hiszen aki keres, az talál a Biblia ígérete szerint. Ez a mondat ugyanis így hangzik: „csak arról érdemes beszélni, amiről nem szabad”.
1 Petri: Viturbius Acer fennmaradt verse, in: Körülírt zuhanás
2 József Attila: Falu
3 József Attila: Külvárosi éj
4 Petri: Táj vájdlingban. In: Örökhétfő
5 József Attila: Eszmélet
6 Petri: A sertés énekeiből, in: Körülírt zuhanás
7 Petri: K.M. szerelmes éneke, in: Örökhétfő
8 Weöres: A bolondok énekeiből
9 Petri: A hatvanas évek, in: Örökhétfő
10 Petri: Kedvelem… in: Körülírt zuhanás
11 Petri: Cédulák, in: Örökhétfő
12 Petri: Casanova kihúnyó öntudata, in: Örökhétfő
13 Petri: Mint levetett… in: Körülírt zuhanás
14 Petri: Egy vers elindul, in: Örökhétfő
15 Petri: Sári, ne vigyorogj rajtam, in: Örökhétfő
16 Petri: K.S., in: Örökhétfő
17 Petri : Alkonyat, in: Körülírt zuhanás
18 Petri : Négysoros, in: Örökhétfő
Vajon ki, miért lógatná fel őt, mint rablóvezér költői ősét? Itt érkezünk el oda, amit talán Petri purgatóriumának mondhatnánk: útnak az igazság felé. Oda, ahol a Világegyetemet nem leköpni kell – hiszen mitől ilyen? – hanem…
„Gyuri vagyok. Tudom, mire lettem.
Könnyű a romantikus élménylírának, elég egyszerű trükk az efféle megkönnyebbülés. De mint látjuk, itt szól közbe a filozófia, és menti meg a helyzetet a moralista számára. Ez a világérzés a szolipszimusnak (a filozófiai önzésnek) a kísértése csupán. Dosztojevszkij földalatti hőse egy efféle helyzetben azt mondja, hogy „vesszen el a világ – csak nekem legyen meg a napi teám”. (No, ezt már a mi világunkat meghatározó axiómának is tekinthetjük.) Petri viszont ekképpen fordul itt Villon segítségéhez :
„A világegyetem-arc hová néz ? Ütés, köpés
Ez az abszolút erkölcsi radikalizmus dialektikusan rögvest az ellenkezőjébe csap át, az abszolút megalkuvásba. Hiszen ha az egész világ bűnös, akkor ez a fogalom elveszítette az értelmét, vagyis mindent szabad. Ezt is Dosztojevszkij ismerte fel elsőnek, és Petri is átlát ezen a körülírt önfelmentésen .
Dosztojevszkij szerint a megváltás ott kezdődik, ahol az ember megbocsáthat önmagának. Ami ha nem cinikusan vesszük, akkor iszonyúan nehéz, csaknem lehetetlen dolog. Petrinek nem sikerült. Ami ilyenkor megkísérti az embert, az a „vollendete Sündhaftigkeit”, a világ egyetemes bűnösségének a kinyilvánítása, ahogyan Lukács György mondaná. Mégiscsak más, ha mindenkivel megoszthatom a saját felelősségemet…
„Az a halott nő
Az a klasszikussá stilizálódott naturalizmus, amely a fő kifejező eszköze, megrendítő költői magasságokba emelkedik ilyenkor.
„Mikor rád zártam az ajtót,
A végső pedig a halál. Az, aminek okává lett, és amitől soha szabadulni nem tud, végigkíséri az egész költészetét.
„A mértékkel űzött önutálat jó ösztöke a jóra”14 – ismeri fel a maga önironikus stílusában a még ebben a helyzetben is benne rejlő hamisságot. A verssé váló önbecsmérlés aláássa a morális komolyságot, amit persze fokozni lehet azzal, hogy ezt is leleplezi stb. (Dosztojevszkij volt ennek a lelkiállapotnak a felfedezője és páratlan ábrázolója is.) Olyan ez, akár az alkoholizmus, határt csak a csömör szabhat, ami a vers esetében az ihlet kifulladása. Elég gyakoriak ezért nála a gyengülő ötletek, kiüresedő szóviccek is.
„Nem tetszenél az Istennek,
De, akár az életében, a verseiben is jóval több az ellenkezője. A morális érzékenysége miatt itt mindig az emberi lealacsonyodottság kapja meg a költői formáját. Szándékoltan visszataszító naturalista részletek, kínossá élezett emberi kapcsolatok, melyekből csak mocskosan lehet kijönni („Gyerekek várnak. Hogy tudsz rájuk nézni?”11 – tűnődik a házasságtörésből hazatérő szeretője fölött), az egész ösztön-forradalomnak a kiábrándító értelmetlensége. („Locsolócső egy házmester kezében”.12) És mivel a tisztesség minden valódi költészetnek a kiindulópontja, az ítélet tárgya mindig saját maga. Iszonyú képeket tud önnönmagáról festeni, igazi emberi szörnyetegként tűnik fel bennük. (Jó ismerősei szerint a valódi életében másféle volt. De a versekben a moralista szólal meg.) A másnaposság lelkialkatának krónikus önvádjai, valóságos blaszfémiák, ilyet még nem írtak magyar nyelven:
„Az Egyetlenről szólva
„Nem jó az embernek egyedül” – mondja a Teremtő. Az együttléthez viszont az infantilis önzés helyett a felnőtt-létben folyamatos önfeláldozás szükséges. „Két gyerek” egymással szemben erre nem lévén képes, szét is mennek, azaz mégse. Amikor elmegy, akkor hiányzik – amikor itt van, akkor elviselhetetlen – így válik teljessé a zűrzavar. „A melegcsákány-szerű szerelmi élet nem vált be”9 – ironizál keservesen Petri a helyzeten. Az ütközést enyhítheti az eltompulás, a bajnak ez a köznapi gyógymódja. De a költői érzékenység empátiája miatt ez nem megoldás. A moralista számára sem. És így áll elő a szenvedés hintája. A ciklikus-depressziós Petrit, aki végletesen belegabalyodott a „forradalomnak” nevezett szexuális önzés hálójába, ég-föld között röpteti a szex és a szerelem közötti ellentmondás (A szex dehumanizációja). Írt ő beatricei finomságú szerelmes verseket is.
A felnövekvő gyerek 6 éves kora táján kezdi magában tudatosítani, hogy más emberek is vannak rajta kívül. Amit szexuális felszabadulásnak vélhettünk, az valójában infantilizálódás, a bezáruló Ego önzése. Degradáció, ami mindinkább társadalmi szintűvé kezd növekedni. Weöres Sándor versében imígyen jelennek meg a következmények:
Az ösztönök e szabadnak vélt kiélése elsősorban ott hibádzik, hogy a szex óhatatlanul társas kapcsolat, amelyben jelen van a másik ember is. A pusztán ösztön-vezérelt Ego így aztán a következő groteszk helyzetbe jut:
Minálunk magyaroknál különösen groteszk volt az ösztönöknek ez a forradalma. Nyugaton a szexuális tabuk ledöntését lehetett úgy érezni, mint az „apai erőszak” elleni tiltakozást, ami lám hová juttatta ezt a világot. Nálunk azonban ’56 után csak „megvert apákról” beszélhetünk (nemcsak képletes értelemben…). Ettől még sunyi is lett ez az egész lázadás. A nyugati eredetinek mégiscsak volt egy pozitív hivatkozása, itt viszont ez is eltűnt, hiszen a mi olvasatunk így hangzott: „make love, not ’56 !” Az úgynevezett „nagy generáció”, Petri kortársai, észre sem vették, hogy minden lázongásaikkal mennyire bele simulnak a konformista megalkuvásba.
Az emberi lehetőségeken gondolkodó Karácsony Sándor már a ’40-es években felismerte, hogy a jobbágyság, a munkásosztály és a gyarmatok felszabadulása után a következő, és a mi korunkat meghatározó feladat az ifjúság felszabadítása lesz. Más történt, és ma már jól látható, hogy éppen az ellenkezője, a rabság visszarendeződése kezdődött el. Ami ebből az ifjúságot illeti, a helyzetet jól mutatja a „make love, not war” kezdetleges politikai jelszava. A „szexuális forradalom” az emberi emancipáció pótléka lett, sőt jól beleilleszkedett még a fogyasztói társadalom globális manipulációs rendszerébe is. „Sex is the last frontier – the one green thing” (A szex az utolsó szabad térség, ami még zöld) – mondja a társadalmi kérdésekben csakúgy mint a metafizikában ugyan járatlan, viszont jó helyzetfelmérő képességű szociológus, David Riesman.
A magával tehetetlen lény eszmélete ez, aki reménytelenül bele van ragadva az Erőszak által reá kényszerített sorsba. József Attila még az élettől búcsúzó utolsó versében sem volt ennyire sötét. „Tűzhelyt, családot” ha másoknak is, még mindig remélt. De hát mi is történt itt ezenközben ?
„Dohogva, mint a gép, zabálok.
„Láttam a boldogságot én,
Még megrendítőbb a polémia a nagy filozofikus versnek, az Eszméletnek a boldogságot idéző strófájával:
„Mint zsíros vízből egy ezüstkanál
A természet varázslatosan transzformálódik itt át az emberi világ dolgaivá, vagy másik oldalról szemlélve, a létezésünknek ezek a tárgyi keretei megszentelődnek. Így azután az emberek itt küszködnek, szenvednek, nyomorúságosak, de éppen ennek a nyomornak a kontrasztjában mutatkozik meg, hogy még emberi lények. Petri mosogatólé-világában ez már kérdésessé válik.
„A mellékudvarokból a fény
Meg ezt a nagyvárosi életképet:
„Mint egy tányér krumplipaprikás,
Annak pedig, aki magyarok számára akar verset írni, errefelé kell tartania. Petrinek ezért minden belső ellenállása dacára is ezt kellett folytatnia. Persze a köznyelv jóval sötétebb lett, akár maga a valóság, amit kifejez. Így aztán József Attila folytatása őnála afféle polémia is – a még-sokkal-nagyobb reménytelenség megmutatása. Néhány példa erre az összehasonlításra. József Attila a következőket írta :
A magyar költői nyelvet a 20. században a köznyelvből kiindulva Erdélyi József újította meg. „Alulról kell fölemelkedni”, ahogyan a szürrealizmus félremagyarázott prófétája, Lautréamont mondaná. József Attila, a nagy kereső is itt találta meg a maga mértékadó hangját, és emelte ismét a klasszicitás magasába. A Biblia-fordítások hajdani nyelvi igényessége ez, hozzáférhetővé tenni mindazt, amire eddig nem volt szavuk az embereknek. (Erdélyit ebben haladta is túl.) „Minden mítosszá válik benne” – mondta róla joggal Féja Géza.
„Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoé,
Ám a Pokol bejáratánál vagyunk, a moralista számára az ítélet alá vetett világban. A „Carpe diem”, az élvezd a mát felszólítása, ahogyan Leukonoét inti Horatius, a klasszikus alanyi költő, itt az ellenkezőjére fordul: „el kell viselned”.
Forrás: Irodalmi Jelen
