Barion Pixel
Connect with us

Báron György: Költő, tájban, mellékalakokkal

„Minden bejegyzés alkalmi. Mert mi dönti el a fontosságot? Ez a napló hátránya” – mondja az Arizonaplóban Forgács Péter, utalva arra a műfaji problémára, mellyel naplója készítésekor szembe kellett néznie. Aligha véletlen, hogy korunkban előtérbe került – Susan Sontag (happeningre használt) kifejezésével – „a radikális mellérendelés művészete”: a műveket egyre inkább naplók helyettesítik, a naplók válnak művekké. Míg a napló az irodalomban bevett és bizonyos értelemben konzervatív műforma, a mozgókép világában, a dolog természeténél fogva, avantgard gesztus: tagadása azoknak az „objektív” filmtörténeteknek, melyek a XIX. századi regényből (annak felbomlásával egyidőben) öröklődtek át a filmvászonra. A mozgóképen a szubjektív naplóbejegyzések nem tollal, hanem – szemléletes kifejezéssel – objektívvel íródnak; tudatosan vagy öntudatlanul minden filmnapló kétségbeesett kísérlet arra, hogy a filmet kizökkentse pályájáról, és a képi kifejezés új lehetőségei felé kormányozza. A feladat nem megoldhatatlan, de komoly következményekkel jár mind az elbeszélésmódra, mind a képekre nézve. Ezért, hogy minden filmnapló szükségképpen töredezett, és hiányérzetet hagy a nézőben. Ez a hiányérzet, mondani sem kell, termékenyebb energiák forrása, mint az a megelégedettség, amely a kerek filmtörténetek láttán tölt el bennünket. A filmnaplónak nincs eleje, vége és nincs középpontja. Pontosabban e centrum nem a filmben található, hanem azon kívül: az elbeszélő személyében. A filmnaplóval kapcsolatban felmerülő műfaji probléma azonos a modern film alapkérdésével: ki mondja – mondja-e valaki – a történetet?
Az Arizonapló történetét látszólag Forgács Péter mondja: az ő képeit látjuk és időnként az ő szavait halljuk. A naplóban az elbeszélő és a történet hőse azonos személy. Ez a szerep az Arizonaplóban megháromszorozódik és kettéválik. A film Petri György, Galántai György és Forgács Péter közös amerikai munkaútjának dokumentuma. Forgács egyrészt hármójuk történetét mondja, másrészt Galántai fokozatosan kiszorul a történetből, Petri pedig egyre inkább a középpontba kerül, így Forgács naplója nem kis mértékben Petri Györgyről szól. A hang – a vers – Petrié, a kéz – a kamera – Forgácsé. A filmben keverednek egy Petriről szóló experimentális portréfilm, egy útidokumentum és egy munkanapló képei. Forgács érzi e dilemmát, s tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesz a különböző rétegek összekapcsolására. Ezért, hogy Petri fontos verseit – melyek a napló igazi szövegei – hol ő, hol a költő mondja, budapesti emlékképeken pedig kettejük közös múltjának helyszíneit látjuk.
Forgács Péter az Erdély, Bódy, Szentjóby fémjelezte balázsbélás avantgardnak azt a vonulatát folytatja, mely a filmképet, mint talált tárgyat kezeli és értelmezi. E törekvés eddigi legmeggyőzőbb eredménye a Privát Magyarország-sorozat, mely az utóbbi évek magyar filmművészetének megkerülhetetlen teljesítménye. A rendező objet trouvé-nak tekinti az arizonai utazás során föllelt – rögzített – képeket is. Keretezi, firkálgatja, széttöredezi őket, alájuk úsztatva Szemző Tibor revelatív zenéjét. A forma, melyhez vissza-visszatér: könyvlapok pergése, lapozása, szakadása (hasonlóan a Márai-etűdökből megismert eljáráshoz). A napló lapjai ezek egyfelől, másfelől a készülő könyvé, melybe majd a videónapló kimerevített képei kerülnek.
Forgács több különböző – bár egymással összefüggő – tárgyra lel az Újvilágban, melyet filmjében, a naplóformából következően, mellérendelő módon, hangsúlyok kijelölése nélkül használ fel. Mindenekelőtt rátalál Amerikára, annak is egyik legtöbbet fényképezett részére, a Grand Canyon ötvenmillió éves sziklaépítményére. Aztán három magyar értelmiségire, kik újfajta pikareszk hőseiként bolyonganak e régi-új világban, megtartva közép-európai szokásaikat, isznak és bölcselkednek, s kizárólag az alkalmazottak kantinjában érzik otthon magukat, mert ott ismerős bagófüst gomolyog. Harmadsorban rálel Petrire, a költőre, a Grand Canyon holdbéli táján. Ha valami, ez igazán Petrinek való hely. Mintha ezt a tájat írta volna meg a verseiben. Most ott áll, tétován, a „tektonikus mosoly” ráncai között, a „használaton kívüli hold-bazének” peremén, hol „a Föld, / Mint kotrócsillesor emelkedik fel új s új nap remegve / terhétől, mit növő halomra ont”, s „eszelős, bosszúálló / mosollyá győrődnek / a Föld ráncai”. Nem a helyszín a fontos persze, Petri költészetének tájai – bár a látható képen, érthetően, ez válik lényegessé -, hanem e helyszín – ahogy mondani szokás – üzenete. Az, ami megfogalmazhatatlan, s aminek kimondásával Petri már az indulásától oly eredményesen bíbelődik: az idő és az elmúlás. A választás a robbanásszerű vég vagy a lassú szétmállás lehetőségei között. A közönség elsősorban az ironikus és politizáló Petri Györgyöt ismeri – ezt a képet erősítette Vallai Péter kitűnő Petri-estje is -, s kevés figyelem esik vörösmartys enyészetlírájára, mely költészetének legfontosabb és legmaradandóbb vonulata. Petri elmúlás-versei sehol másutt nem szólalhatnának meg hitelesebben, mint ezen az időtlen, holdbéli tájon, a petrified forestben (megkövesült erdőben). A „tektonikus mosoly” videóképe nemcsak a versekkel harmonizál, hanem a költő képmásával is: Petri próféta-arcának szuperközelijein a gyűrődések rárímelnek a nagytotálban mutatott Grand Canyon sziklagyűrődéseire. ,Poetry-Petri-Petrified.”
Végül – mint a film végén értesülünk róla – elkészül a könyv, s elkészül a film is, mely – gazdálkodás – a könyv része lesz, és ők hárman is elkészülnek az utazással.
A film egyenetlen és göcsörtös, akár a sziklás táj: remek részek váltakoznak gyöngébb, semmitmondó pillanatokkal. Mégis, a tévé képernyőjén újranézve, fölértékelődik a napló mássága és különös szépsége. A bamba egyenképek áradatában egyre ritkábbak az olyan képsorok, melyek még jelentéssel bírnak. E kivételek közé tartoznak a Közjáték-sorozat darabjai, a Fríz-cég videó- és médiaműsorai, és újabban az Arizonapló. Pillanatnyi felvillanások csupán, mégis: reményt sugallnak. Mint most Petri megjelenése azon a képernyőn, melyről alighanem ő vetette papírra a legkeserűbb sorokat: „Minap / Óvatlanul kinyitottam a tévét. / Azóta is kamillás / vattával borogatom az agyam. / Azt hittem a Kékfény megy: / Két államfő fogadta egymást. Két államfejetlen. / Elbóbiskolhattam. Azt álmodtam, / hogy egy robogó autóban ülök, / és a volánnál egy orángután ül, / és nem a kormányt fogja, / hanem a két mellső lábával a mellét veri, / és fölajzottan üvölti: VÁVÁVÁ”.

Forrás: Filmvilág folyóirat 1992/10 46-47. old.

 

To Top