A Júlia-szerelem históriájának tréfás-büszke előadását olvashatjuk Petőfi Úti leveleiben is, amelyek irodalmi szempontból is értékes kontextusát adják a Júlia-verseknek. A Júliához írt szerelmes versek – akár a Szerelem gyöngyei ciklus darabjai – műfaji és hangulati szempontból nem egységesek: közöttük több népdal (Száll a felhő…, 1846. szeptember, Ereszkedik le a felhő…, október, Reszket a bokor, mert…, november), helyzetdal (Birom végre Juliskámat…, 1847. május, Ez már aztán az élet!, október), retorizált monológ található (Költői ábránd volt, mit eddig érzék…, 1846. szeptember, Elértem, amit ember érhet el…, 1847. október). Fölerősödik a korai verseket jellemző érzelmes hang, amiért sok értelmező Petőfi Júlia iránt érzett szerelmét, majd házasságukat visszahúzó erőnek látja. Míg korábban a költőben szüntelenül ott lappangott a gyanú, hogy a múltba vetített éden sohasem létezett, hanem ezután vár megvalósításra, addig a Júlia-versek többségében a jelen látszik eszményinek, a költői én-t a megelégedés, a révbejutás érzete tölti el (Egykor és most!, Csendes élet, mindkettő 1847. október).
Szerb Antal távolról sincs egyedül, amikor Petőfi biedermeier élményvilágáról beszél, s éppen ebben látja népszerűsége kulcsát.
A forradalmi látomásköltészethez képest valóban egyszerűbb létértelmezés jellemzi a Júlia-verseket, de ettől még aligha tagadható esztétikai értékük. Mint a Szeptember végén (1847. szeptember) című költemény esetében, amely az Egy gondolat bánt engemet… mellett Petőfi legismertebb verse.
A bensőséges családi idillt verseiben ellenpontozza a szabadság, a nemzeti sors és az emberiség jövőjének tematikája (Beszél a fákkal a bús őszi szél…, 1847. szeptember, Elértem, amit ember érhet el…, október, Félálomban…, 1848. január). Másik, ritkább költői eljárása, mellyel sikerül elkerülnie az idill banálissá válását, hogy az egyértelműt megfoghatatlannak tünteti föl, a szerelem nagyságát részben azzal érzékelteti, hogy a méltó szavak megtalálását feladatnak mutatja (Minek nevezzelek?, 1848. január).
A Beszél a fákkal a bús őszi szél… éppúgy sorolható a jövendölés-versek, mint a Júlia-versek közé. A költemény feszültségét éppen az adja, hogy a refrénként ismétlődő idillikus helyzettel éles ellentétben áll a költői én egyre szenvedélyesebb meditációja. Hasonló szerkezetre korábbról is van példa: egyik legszebb versében, A négyökrös szekér című románcos életképben (1845) az ifjú pár között szövődő szerelem „regényességét” a refrén által nyomatékossá tett költőietlen környezet ellenpontozza. Mindkét versben a beszédhelyzet statikus, míg az élesen elütő hangulatú jelentések kibontásában fokozás figyelhető meg. Az ellentét bizonyos mértékig átalakítja a refrén értelmét és hangulatát is. A lassan ballagó ökrök képe a költemény végére szerves részévé válik az idillnek, s ugyanakkor állandóságának súlyával azt is érzékelteti, hogy az idill mennyire törékeny, a pillanat mennyire mulandó. A másik versben fokozatosan válik el a látomássá fejlődő meditáció a beszédhelyzet békés nyugalmát kifejező refréntől, s ennek megfelelően minősül át az idill bizonyossága látszattá, a pillanat valóságává.
Bonyolultabb az egyes versszakok elején és végén egyaránt ismétlődő sor, a címben is föltett kérdés funkciója a Minek nevezzelek? című költeményben. A szakasz végén a kérdés valójában nem egyszerű ismétlés, hiszen a feladata éppen az, hogy bizonytalanná tegye a „megnevezés” sikerességét. E költői lelemény emeli meg a konvencionális szerelmi vallomás súlyát: a kimondott szavakat a kimondhatatlan dilemmája felől figyelhetjük. Minden szakasz elején a bizakodás, végén a kétségbeesés hangját halljuk a kérdésben. Az öt szakasz úgy jelenik meg, mint ötszöri próbálkozás a szeretett nő leírására. A megnevezés gesztusa szinte fontosabbnak tűnik fel, mint a tárgya: az első három szakasz az érzelem minőségét, színezetét, a negyedik az elragadtatás tovább nem fokozható mértékét próbálja érzékeltetni. Végül a legegyszerűbb szavakkal, az „Édes szép ifjú hitvesem” megszólítással, az utolsó előtti sorban jut legközelebb a célhoz. A rákövetkező sor jelentése (akár a korábban értelmezett költemények esetében) itt is átértelmeződik: most már paradoxonnak hat – mivel a „megnevezés” megtörtént -, ugyanakkor nyitottá teszi a verset.
(forrás: magyar-irodalom.elte.hu)
