Petőfi költészete a forradalom és a szabadságharc idején
A pesti forradalom Petőfi jövendölését látszott megvalósítani, s ő az események tevőleges részese kívánt lenni. Nemcsak a Nemzeti dal vált politikaformáló tényezővé, hanem a Dicsőséges nagyurak… (1848. március?) is, amely éktelen riadalmat keltett a pozsonyi országgyűlésen, kivált azzal az álhírrel kiegészülve, hogy Petőfi Rákoson negyvenezer paraszt élén készül az újabb rebellióra – minekutána azonnal megszavazták az úrbér eltörlését. (Az esemény hamarosan közismertté vált, maga Petőfi is ír róla naplójának március 24-i bejegyzésében.)
Az utolsó ötnegyed év költői termése döntően alkalmi líra, méghozzá a politika perifériájára szorult ember vagdalkozása a megalkuvónak vélt nemzetgyűlés, a goromba tábornokok és a nemzetáruló koronás fő ellen. Költői magatartására jellemzőek az alábbi sorok: „Miért zárjátok el az útamat? / Bocsássatok! / Előre vonnak vágyaim, de én / Használni s nem ragyogni akarok.” (Miért zárjátok el az útamat?, 1848. július). Ekkor írt művei a mindenkori helyzetet tisztázó, a köztársaságot szorgalmazó, harcra buzdító és győzelmet ünneplő, közvetlen hatásra törő verses röpiratok, szorosan követik a szabadságküzdelem ár-apályait. Petőfi ujjongva köszönti a pákozdi győzelmet (A vén zászlótartó, 1848. október) és az újabb forradalmi hullámot (Akasszátok föl a királyokat!, 1848. december), az erdélyi hadsereget és zseniális vezérét, Bem apót (Négy nap dörgött az ágyú…, 1849. április, Az erdélyi hadsereg, 1849. március), aki mellett szolgál maga is.
Petőfi a választási kudarc után sem veszítette el hitét a néptömegben: „életem fő törekvése az, hogy ollyan nem maradjon, a milyen jelenleg” – írta egyik barátjának július 16-án. A júniustól szeptemberig papírra vetett nagy elbeszélő költeményének, Az apostolnak címszereplője hasonló szavakat mond a falusi nép elpártolása után:
„Ez hát a nép, amelyet én imádok,
Amelyért élek s halni akarok!
…
Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit
El lehet könnyen bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,
S éppen mert gyermek, gyámolítni kell.”
(13. fejezet)
A történelmi időknek megfelelni kívánó politikai költemények áradatában külön hely illeti meg azt a néhány verset, amely ki-, illetve túltekint a közéleti harcok horizontján. Az első ezek sorában a Miért kisérsz… (1848. május), melyben a szüntelen politikai küzdelemben belefáradt ember hangja szólal meg, szót emelve azért, hogy a magánéletnek is vannak jogai. A Pacsírtaszót hallok megint… című versben (1849. március) pedig a háborús öldöklés közepette a lehetséges idill jelenik meg egy pillanatra. A pacsirta és hangja ebben a korban a költő és a költészet jelképe. A versben a pacsirtaszó készteti vallomásra a költőt: „Dalolj, dalolj, kedves madár, / Eszembe hozzák e dalok, / Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.” A költőietlen jelenből a múltba és jövőbe álmodja magát, a költészetben és a szerelemben jelöli meg az élet legfőbb értékeit. A szerelem az egyetlen álom, amely megvalósult. A Júlia-versek idillje tér vissza ismét, de egy apokaliptikus világgal a háttérben. A verszárlat virág-metaforái a feléledt költői ihletre utalnak.
Utolsó fennmaradt, Szörnyű idő… kezdetű költeménye (1849. július) a 
végső pusztulás megrendítő látomását jeleníti meg. Egész pályáján külön vonulatot alkotott a forradadalmi-látomásos és a hazai életet-gondokat leíró költészet, a Szörnyű idő… egységbe hozza a kettőt: immár a nemzet élethalálharcát mutatja a világszabadsághoz hasonlóan egyetemes érvényű tétmérkőzésnek. A magyarságot sújtó végzet ép ésszel felfoghatatlan; a maga abszurditásával természetivé fokozza le az emberi világrendet.
(forrás: magyar-irodalom.elte.hu)
