Novelláiban többnyire valamilyen lélektani tétel, igazság ölt formát. Az események önmagukért nemigen érdekelték, az emberi cselekedetek rejtett titkát, rugóit kívánta felderíteni. Érett elbeszéléseiből általában az derül ki, hogy milyen kisszerűen, nevetségesen értelmetlenül élnek az emberek, elszomorító, ostoba kényszerek között az adott társadalomban (Édes Anna). Ironikus ábrázolása mögött mindig érezhető az emberi részvét.
A legjellegzetesebb Kosztolányi művek egyike A szegény kisgyermek panaszai (1910). Ez a kötet emelte íróját a legnépszerűbb modern költők közé.
A szereplíra sajátos megvalósulásának lehetünk tanúi: a szerző beleéli magát a vidéki, a szabadkai kisgyermek helyzetébe. Ezeket a verseket a gyermeki léleknek a világra rácsodálkozó gyermek bája teszi feledhetetlenné. A költő annak a kis embernek a szerepét ölti magára, aki olyannak hiszi a világot, amilyennek azt a pillanatnyi benyomás mutatja. A versek különös újszerűségét a kétféle szempont, a kettős látószög állandó egybejátszása adja: a felnőtt – emlékezve – nézi benne gyermeki önmagát, a gyermek pedig ámulva és borzongva fedezi fel a világot még előítéletek nélkül.
A versfüzér legelső darabjában – Mint aki a sínek közé esett – még a beszélő szempontja dominál. A többször kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villantja fel, s arra az általánosan elfogadott véleményre épül, mely szerint az ember halála közvetlen közelében újra átéli múltját. Ekkor kell megragadni a futó, az elmosódásba merülő képek közül a lényegeset, a feledhetetlent. A vers voltaképpen nem egyéb, mint részletező hasonlat, s az utolsó sorok fejezik ki az egész ciklus célkitűzését – az impresszionista látásmódnak megfelelően megragadni azt, ami örök. Azok a fogalmak, melyek az “örök” szóhoz fűződnek, nagyon is tünékenyek: színek, hangulatok, sejtelmek, riadalmak és szépségek. A halál iszonytató közelségében az emlékezés ezeket emeli ki a múltból, ezeket dobja a tudat a felszínre. Ezen dolgok állandóságával szemben az indító költeményben minden fut, minden mozog.
Az emlékidézésben nincs határozott epikus kronológia: a kötet a gyermeki képzelet rapszodikus ugrásait követi. Bizonyos előrehaladás legfeljebb annyiban fedezhető fel benne, hogy az évek múltjával az élmények száma is egyre nő, hőse egyre tudatosabban tekint szét maga körül. A ciklusban a csodálkozás ill. az ámulat mellett jelentős szerepet tölt be a döbbenet is. A versfüzér szinte minden darabját áthatja a szorongó félelem, az önsajnálat, a mások iránti részvét. A kisgyermek fél: fél a betegségtől, a haláltól, az élettől, a sötéttől és apjától. 
Ezekben a művekben szinte szétválaszthatatlanok a kisgyermek és az emlékeket életre hívó költő érzelmei. Ő ugyanis a gyermekkort olyan teljességnek, gazdag világnak fogta fel, melyhez képest a felnőttkor lelki elszegényesedést, fokozatos beszűkülést jelentett, ezáltal a múltidézéssel egyre sokasodó veszteségeit is át kellett élnie.
Gyermekkori ábránd, álmodozás, de egyben költői ars poetica is a Mostan színes tintákról álmodom. A címsor önálló szakaszba kerülve azt az illúziót kelti, mintha valami nagyon fontosat tartalmazna a közlés. A gyermek azonban nem magyaráz, nem indokol, egyszerűen csak kijelenti, hogy színes tintákról álmodik, s ezek közül legszebb a sárga. (A színárnyalatok hangulatokat, érzelmeket tükröznek.) Ezt követően türelmetlenül sorolja a színek árnyalatait. A vágy nyugtalanságára utal a számneves túlzások mellett az “és” kötőszó gyakorisága. Az impresszionizmus jellemző metaforájaként szinesztéziák (tréfás-lila, néma-szürke, szomorú-viola) szövik át a szöveget. A zaklatott, mégis egylendületű költeményt végig óhajtó mondatok uralják, hiszen ezek erősebb, teljesebb érzelmi-gondolati töltést visznek a fokozásos, emelkedő versfelépítésbe. A vers egy szóval sem említi a lét szürkeségét, hétköznapi prózaiságát, melyet a színpompával kellen megszépíteni: ez a felnőtt költő szempontjaként rejtetten jelenik meg. Az ő szomorúsága szólal meg a színesebb élet utáni hiábavaló sóvárgásban s a világnak hátat fordító elvonulás vágyott magatartásában is.
A korábbi gyermeki tisztaságot, szűzi ártatlanságot felváltották a felnőttség szerepei, ezzel párhuzamosan eltűnt a gyermekkor csodálatos gazdagsága, beszűkült a hajdani élet ezerféle lehetősége is. A Boldog, szomorú dal az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötet nyitó darabja de a verset 1916 decemberében írhatta, 1917-ben közölte a Nyugat. A költemény a férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmények közt élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése.
A cím egymással szemben álló, egymást tagadó jelzői már előre felhívják a figyelmet a dal ellentétező felépítésére, ennek következtében kellő fenntartással olvassuk a költemény kétharmad részét kitevő első szerkezeti egységet. A költő itt szinte leltárszerűen sorolja fel elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság, önelégültség, harmóniatudat jellemzi a vers hősét. Mintha önmagát kívánná mindenáron meggyőzni saját boldogságáról. Megkapott mindent az élettől, ami egy átlagembert megelégedetté tehet: a polgári jólét biztonságát, a civilizáció áldásait, a családi boldogság nyugalmát, a beérkezett művész országos hírnevét, elismertségét. Éppen az a túlbizonygatás ébreszt kételyeket, sejteti a felszín mögött rejlő elégedetlenséget (Berzsenyihez Osztályrészemre című művéhez hasonlóan). A különös egybecsengések nemcsak önfeledt boldogságot, szomorúságot feledtető zenét sugallnak, hanem bizonyos gúnyt, öniróniát is szuggerálnak. A vers utolsó soraiban hangváltás történik: feltör az eddig akarva rejtett keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. Ezt jelzi a stílus megváltozása is: ideges, zaklatott, laza szerkezetű mondatok, felkiáltások utalnak a belső nyugtalanságra, a tétova bizonytalanságra. A lélekből izgatottan roppan ki a panasz, az önvád. Ez a hiányérzet eltörli, semmivé teszi a költemény elején oly biztosnak látszó értékeket. Egyetlen kép uralkodik a záró képben: a lírai hős megszállottan, lázasan keresi azt a kincset, amire vágyott: nyilvánvalóan valami tartalmasabbra, teljesebb létre, lényegibb gazdagságra utal.
Kosztolányi költészete a 30-as években elmélyült, klasszikussá érett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál közelségében született legszebb alkotásai. Az igazán nagy versek, melyek Ady és Babits művészetének magaslatára emelték, Számadás (1935) című ciklusában jelentek meg.
A kötet központi tárgya a halállal szemben elfogadható magatartás kialakítása, hiszen a halált mindenkinek magának kell egyedül feldolgoznia.
A Számadás s egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolatai költeménye a Hajnali részegség (1933 ősze). Minden filozófia egyik végső kérdésére keresi a választ: Miért születni, minek élni? A szürke, mindennapi lét sivárságából indul el, majd eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig – egy sajátos létértelmezésig. A költemény látható nyelve rapszodikus versépítésről tanúskodik. A gondolatok, érzelmek nyugtalan vibrálása alakította a formát. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gondolkodás folyamatát. A közvetlen, a kötetlen beszélgetést, a kérlelő hangnem bizalmasságát a feltételes mód is jelzi. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek beszéli el éjszakai álmatlanságát, a szokásos napi robotot valamint különböző gondok természetes következményét.
A bizalmas közlés után lehangoló, kiábrándító leírás következik. Az elbeszélő figyelme önmagáról másokra, a többi emberre terelődik, az ablakból figyelt emberek taszító, kiüresedett létéről ad hírt az új élmény. Részvéttel is átszőtt leértékelő kifejezések sora érzékeltei a puszta vegetációra lefokozott életeket. A többes szám első személyű birtokos személyjel mutatja, hogy a beszélő maga is azonosul a többiekkel, nem vonja ki magát arisztokratikusan a közös, lehangoló emberi sorsból. A célzások, hasonlatok arról is árulkodnak, mintha nem is gondolkodó lényekről, hanem állatokról ill. mechanikus bábokról lenne szó. Kiszolgáltatottságot, elgépiesedést, ürességet sugall a költemény első nagy egysége.
A második részben megváltozik a szemlélődés iránya: a lentivel szemben a fentire, a földivel szemben az égire siklott a tekintet. Megkezdődik az ámulat, valami varázslat folytán a felnőtt átlép a gyermekkor védett s a végső kérdésekre még nem gondoló biztonságba. A hétköznapi, szürke, kiábrándító léttel szembekerül az égi, ünnepi létezés misztikus szépsége. A költemény második részében a gyermek a lírai narrátor. A maga teremtette látomás középpontjába egy farsangi báléj vége, a vendégek hazafelé készülődése kerül. A költemény gondolkodó hőse a gyermekkori mennyországból visszahull a felnőttség sivár világába. Bűntudattal fordul önmaga ellen, magát vádolja a számonkérő kérdő mondatok felkiáltásaiban. Az új élmény szemszögéből kudarcnak, értelmetlennek érzi lenti, robogó életét. Nyers, elutasító szókapcsolatok használatával határolja el magát a jelentéktelenné törpült kéziratoktól, a korábbi életcéloktól. Csak most, a halál közelében küzdötte ki magának azt a felismerést, hogy maga a létezés csodálatos, s az életnek mégiscsak van értelme.
Ennek az új megvilágosodásnak a hatására fordul ismét a bizalmas baráthoz, s neki gyónja meg ellentmondó érzéseit, lelki megrendültségét. A művet lezáró vallomásban egyszerre van jelen az önfeledt boldogság és a közeli elmúlás tragikus boldogtalansága, a vallási értelemben felfogott hitetlenség és ennek ellenére mégis valamilyen áhítatos. Ez a megtört beismerés kényszeríti a földre boruló hálaadásra. A középkori himnuszok emelkedettségével zeng minden megköszönő imája ahhoz, akit nem fog megtalálni sem életében, sem halálában. Egymásba mosódik a racionálisan gondolkodó felnőtt önáltatást elvető magatartása a csodákban hívő gyermek ámulatával. Önmagát a távozni készülő vendégek közé sorolja, aki az Úr vendégszeretetét élvezte.
A halálközelség az életért, e meg nem ismétlődő csodáért való rajongását váltja ki az ekkor súlyosan beteg költőből. Legutolsó költeménye, a Szeptemberi áhítat gyerekes ámulattal zengi az élet gyönyörűségét. Ekkorra már túl volt néhány műtéten, reménykedni, bizakodni kezdett, s a himnikus, ünnepélyes hangba belesimult egy új, utolsó nagy szerelem boldogsága is.
A költemény a középkori himnuszok vallásos hitével fordul a pogány igazsághoz, fohászkodik nem létező istenekhez. Reményét a haldokló évszak fáklyaként lángoló csodája táplálja: az őszi ragyogás termékenyíti meg a természetet is. A játékos rímek az élet vidámságát, gazdagságát, megható idillijét érzékeltetik.
A költemény további nagyobb része az újra felfedezett világ minden parányi részletének áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A vers közepén elhelyezett, a halálból visszatérő, újjászülető lélek boldog felkiáltása adhatja meg az egész mű megértésének kulcsát: a halál szemszögéből nézve szépnek tűnik a csúnya is, a fájdalom is, a szegénység is, hiszen minden az élet tartozéka, s a létezés a nem-léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet. Az élet friss ámulata varázsolja csodás meseországgá az egész világot, ahol minden titokzatos szépséggel telik meg.
A boldogító részegségben a költemény lírai hőse szinte lelkendező, kapkodó sietséggel fedezi fel s mutatja meg társának, kedvesének a hétköznapok legmindennapibb tárgyait, legprózaibb jelenségeit, amelyek most soha nem látott, különös szépségben tűnnek fel: egy kis templomot, a műhelyében dolgozó vargát, a zuhogó esőt, az őszi takarítást, a csillagok megtisztult ragyogását. Mindez összemosódik A szegény kisgyermek panaszaiból megismert gyermekkori élmények emlékeivel.
A lét csodájához, az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult, amiért a segélykérő első sorokban fohászkodott. Ezzel a hittel – megtalált kincsek birtokában – lázad az elmúlás, a rohanó élet ellen a záró sorokban.
Kosztolányi költészete a legnagyobb értékeket védelmező humanista művészet csúcsaira érkezett.
Az Édes Anna Kosztolányi nagy regényeinek a sorában utolsó. Témája egy borzalmas kettős gyilkosság, melyet egy cseléd követ el gazdái ellen. Az író mégsem ezt a gyilkosságot állítja a középpontba, hanem azokat a rejtve maradt, megfejthetetlen és fölfedhetetlen lelki erőket, azt a belső kényszert, amely miatt a címszereplőnek meg kellett tennie, amit tett.
E műben a fő motívum az öntudatlan lázadás gesztusa. Anna csak a hatodik fejezetben jelenik meg előttünk: Addig rokonától, Ficsor elmeséléséből tudhatjuk meg, hogy nincs nála tökéletesebb cseléd. Nehezen válik meg régi helyétől, s ahogy belép Vizyék lakásába, ösztönei máris tiltakoznak. Vizyné, a jómódú polgárasszony szinte idomítani akarja. Fel kell adnia egyéniségét, el kell tűrnie az állati bánásmódot, a megaláztatást, a gúnyt. Életébe boldog perceket csak a Jancsival való viszonya lopott. Annál fájdalmasabb a csalódás. Ráébred, hogy nincs kiút. Ficsor nem engedi, hogy felmondjon gazdáinak, Vizyné keresztezi házassági szándékát. És ő enged. A gyilkosság előtt már iszonyú vihar dúl a lelkében, nem törődik semmivel, megrémül, az az érzése, őt támadták meg. Nem tudja már, miért tette. Gyilkos és áldozat is egyben. Egyedül csak Moviszter doktor ismeri fel tette szükségszerűségét: meg akarta menteni embersége maradványait, szuverenitását.
1936-ban Kosztolányi állapota egyre rosszabbodik. A Tengerszem című novelláskötete mintha azt jelezné, hogy a halállal is dacol. Az elbeszélések a boldogság esetleges megvalósíthatóságát járják körül.
Kosztolányi szépprózájában sajátos szint jelentenek az ún. Esti Kornél novellák. Ezeknek darabjai a műfaj különböző változatait képviselik, s csupán egyetlen közös elemük van: Esti Kornél, Kosztolányi másik énje. De a főszereplő sem olyan állandó, illetve fejlődő figura, mint például egy realista regény hőse. Rejtélyes, talányos alak.
Nagy időt fognak át a novellák: a legkorábbi (Nyolcadik fejezet) 1925-ből való, a legkésőbbiek pedig az 1936-ban megjelent Tengerszem kötetben láttak napvilágot. Nincs egységes koncepciójuk, inkább spontán született darabok. Előzetes terv nélkül dolgozott Kosztolányi, s szándékosan laza szerkezetű művet akart létrehozni – mintegy szakítva az elbeszélő próza tradícióival.
Az emlékeket idéző íróban úgy jelenik meg esti Kornél alakja, mint a gonoszkodás, a vásottság, a féktelenség, a léhaság képviselője, akinek egyéniségéhez tartozik a társadalmi erkölcsöket és tilalmakat megszegő lázadás szelleme, mindenféle tekintély csúfolása, az életet megvető sátániság. Riasztó és igéző is egyben: a rossz a jó, a romboló és a teremtő hajlamok szétfejthetetlenül szövődnek össze jellemében. Ebben a jellemben természetesen vannak ellentétek, de nem tettei keverték rossz hírbe, hanem tetteinek és elveinek ellentéte. A történetek egy jelentős részében a kezdő fejezetben ráaggatott cinikus vásottsággal, gátlástalansággal szemben gyakrabban fordul elő a hős vonzóbb, emberségesebb énjének parancsára történt cselekvés.
Ezek a novellák sem jellegben, sem értékben nem egyenletesek. Vannak köztük olyan típusú darabok, amelyeknek Esti Kornél nem is szereplője, csupán elmesél egy-egy érdekes, figyelemreméltó történetet.
Ezen öntanusí tó novellái közül kiemelkedik a Második (1929) ill. a Harmadik fejezet (1930). Az előbbi a szegény gyermek életét idézi: a vérszegény, beteges és ideges fiú iskolabeli története ez. Tele van félelemmel, szorongással: előbb átéli a társatlanság, a magány riadalmát, azt a kétségbeesést, hogy egyedül van a világon. Később – az osztályban – meg kell tapasztalnia sehova sem tartozás kitaszítottságának érzését, a szerencsétlenséget, a társakra utalt, esendő ember csalódását. A többi kisdiák részéről közöny és értetlenség fogadja: sehol sem fogadják be, igy hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A tanító valahol az osztály közepén talált neki egy tenyérnyi helyet – egy pad legszélén. A kis Esti Kornél már kiskora óta ír és olvas, ez a szellemi fölény hoz számára végül diadalt. A novella befejezésében az a hit, remény szólal meg, hogy az ember tehetségével, kiemelkedő képességeivel meglelheti a maga helyét a közöny és idegenség közepette is, megállhat a maga lábán a zűrzavarban is.
A Harmadik fejezet a legösszetettebb, leggazdagabb elbeszélése a sorozatnak: ez egyben a legteljesebb költői önjellemzése is az írónak. A fiatalembert érettségi után a tudásvágy hajtja. Első ízben szakad ki az otthon védettségéből telve kalandvággyal s az ifjú költőnek azzal a hevületével is, hogy megismerje a világot, az embereket, mások szívébe pillanthasson. Pesten hamar eltanulja a zárkózás és alakoskodás művészetét, mert naiv nyíltságán a pestiek összenevettek a háta mögött.
Vonaton utazván éri az első kaland: egy elmebeteg, paranoiás lány szájon csókolja. Ez a szerelemmel való találkozás jelképe. Borzongva érzi a kéj és az undor együttesét. A lány áldozata – a tűrő, csendes édesanya – felkelti a mély tiszteletet a szenvedők iránt.
A kötetben az utolsó írása – a Tizennyolcadik fejezet – egy villamosutazásról szól. A novella felszíni, első jelentésszintje valóban egy közönséges villamosutazás viszontagságairól ad képet. A novella hőse, Esti Kornél, a sötét és hideg éjben türelmetlenül várakozik a villamosra. Mikor végre megjelenik a kocsi, alig tud felszállni, hiszen emberfürtök lógtak mindenhol a peronon. Belekapaszkodik az embertömegbe, nem törődve a veszélyekkel. Útitársai egytől-egyig gyűlölik a betolakodót. Sok időbe telik, míg beljebb jutott, újabb és újabb ellenségeket szerezve magának. Nem adta fel a harcot. A minden emberi méltóságából kivetkezett, összepréselt, bűzös állatsereg láttán annyira megundorodik, hogy már éppen le akarna szállni, mikor megpillant egy nőt, kinek kék szeme megvigasztalja. Megvívta végül is az élet vad diadalát és egy ablak melletti kényelmes ülésre tett szert: küzdött és győzött. Élvezni akarta diadalát, kipihenni fáradalmait, de a kalauz elkiáltja magát: ” Végállomás!” . Elszontyolodik és lassan leszáll. A novella természetesen nem egy egyszeri villamosutazást ír le, sokkal inkább az emberi életet jelenti. Fanyar keserűséggel, kiábrándultan ábrázol a megszületés kínjaitól kezdve az életben maradás vad és megalázó küzdelmein át egészen a végállomásig, a halálig. Ebben a novellában Kosztolányi értelmetlennek és céltalannak láttatja az életet, vigasztalannak az emberek sorsát.
Ebből az időből származik másik novellája A kulcs is. Takács Pistát elküldi édesanyja a hivatalba apja után, hogy hozza el tőle a kamrakulcsot. A nagy, embertelen épületben sokáig bolyong a kisfiú, míg végre megtalálja az eldugott szobát, ahol apja dolgozik. Még soha nem járt itt, apja elbeszéléséből ismerte csak, mely a hivatalt valami csodálatos, szent helynek tünteti fel. Rá kellett ébrednie, hogy az valami egészen más. Mikor benyit apja szobájába, kezd szertefoszlani benne a kép. Apja íróasztala eldugott helyen áll: kicsi és roskadt. Mikor az apa meglátja fiát, rögtön korholni kezdi ruhájáért, viselkedéséért, tanulmányaiért. Majd hirtelen izgalom támad hiszen megjelenik a főnök. Takács földig bókolva, eléje pattanva teljesíti főnöke kéréseit. Pista a nagy zűrzavarban a teremben rekedt, várakozólag leült apja íróasztala mellé. A főnök észrevette a fiút, elbeszélgetett vele. Mikor verejtékező homlokkal megérkezett az apa, elismerő szavakat hallott a főnöktől, buzgón helyeselt, majd megcsókolta és szelíden hazaküldte fiát. Pista nem értette a helyzetet és fülig vörösödve ment ki a teremből. Kifelé menet újra eltévedt, de magában még megjegyezte, hogy apja legalább egy fejjel magasabb a főnökénél. A gondolatok összekeveredtek a fejében az emlékekkel a történtekről és a kialakított képről. A kapus csak azt vette észre, hogy egy síró kisfiú szalad ki az utcára. Pista egészen hazáig szaladt.
