Rajk László:
Miért volt kíváncsi Fejtő Ferenc?
Lassan tíz éve, hogy Fejtő Ferenc köszöntésére egy neki szánt rövid levélben azon gondolkoztam, Miért kíváncsi F. F.? Apám sorsának, majd Fejtőék anyámhoz való mérhetetlen hűségének köszönhetően Ferit és Rózsit gyerekként ismertem meg. Öröklött barátság volt, vagy inkább ő örökölt engem. Valójában mindig apámnak volt elválaszthatatlan barátja. Bármikor találkoztunk, beszélgettünk, „leveleztünk” (Feri gyakran írt, én leszámítva ezt a születésnapi levelet, szinte soha), mérhetetlen, fürkésző kíváncsisága mindig elgondolkoztatott, s a kérdés is, hogy mi okozta? Bátorság, vakmerőség? Az új, az újdonság kedvtelése, az ismeretlen dolgok megismerése iránti, már-már függőségig fokozódó vágy, vagy csak felkészülés egy ismeretlen, megelőzendő veszélyre? Életét ismerve ezek nem patetikus szavak és kérdések. Sajátos képesség ez, Fejtő egyszerűen kedvét lelte abban, hogy újat láthatott, hogy újat ismerhetett meg – minden újdonság szinte szükségletként vonzotta, egész életén át végigkísérte. Barátok, nők, ideák, sorsok, ideológiák, hitek, kalandok, zenék, társaságok és körök, nyelvek, helyek… Pedig tudta, többnemzedéknyi tapasztalattal megélte, hogy a külvilág korántsem volt mindig barátságos vele. Vagy épp ellenkezőleg, az új és új barátok sorának kellett „Feri bátyám” barátsága. Ezért is gondoltam, néha feddőn és kritikusan is, hogy egy kicsit óvakodnia kellene az újtól és az ismeretlentől: „Nem kellene inkább becsülnöd azt, amit megismertél, megszoktál, magadévá tettél, és ücsörögni valami ismerős szegletben? S ne feledd, a paradicsomból is a kíváncsiságunk miatt űzettünk ki, sőt a kíváncsiság hajdan bűnös dologként bélyegeztetett meg.”
De Fejtőnek ez a felfedezés örömét hozó kíváncsiság új tudást adott, és adta azt is, hogy vissza tudott térni sok évvel ezelőtti önmagához. Az új ismeretek és élmények birtokában (már más időből érkezett vissza), kritikusan, néha bűnbánón, de mindig provokatívan őszintén. Így is kérdezett. Szeretett operája hőséhez hasonlóan Don Giovanniként – ezt kellett volna eljátszani sírjánál, na meg a francia himnuszt – nemcsak a nők, de az újdonságuk is csábította (meg persze ő is őket). Kíváncsisága sajátos időérzékelés volt, szeretett ott lenni a kezdeteknél. De a végeknél is:
„Drága Judit és Laci, ezt tüstént meg kell írnom. Utóbbi időben – különösen mióta vakációzom itt – figyelni kezdtem álmaimat. S ma éjszaka egy hosszú álmom volt rólatok. Mulattat, ezért elmesélem. Szóval, a Bölcsészeti Karon játszódik, ahol id. Lászlóval megismerkedtünk, de a főhős te voltál Laci, Judittal. Megtudtam rólad, hogy konspirálsz, s mindenképpen részt akarsz venni egy felkelésben a rezsim ellen. Én meg megpróbállak lebeszélni, hogy őrület, vesztedbe rohansz, a helyzet egyáltalán nem forradalmi, könnyen leszerelnének, stb. Történetesen Judit egyetértett velem, ő is könyörgött, hogy ne bolondulj meg, de te makacs voltál, mint az apád. Ezután Spanyolországról akartalak lebeszélni. Kijöttél sodrodból, ordítottál, de olyan hangosan (a faluból nagy trombitálás jött föl, Feragostót ünnepelték), hogy felébredtem, úgyhogy a végét elmulasztottam. Jó, nem?”
Fejtő kíváncsisága nekem mindig azt jelentette, vagy inkább azt tanította meg, hogy a világ, amelyben élünk, amelyet megtapasztalunk, „ér valamit”. Utolsó levelei között találtam egy búcsúsort: „Laci, apád tudott latinul, Te, nem tudom.” Még erre is kíváncsi volt.
(forrás: Beszélő, 2008. július-augusztus, 13. évfolyam, 7. szám)
