Bodor Pál:
Fejtő Ferenc emlékének ajánlom
A Pallas Páholyban azon az immár régi hétfői napon, mely akkor április 14-re esett, különös filozófiai vita zajlott le életről és halálról; arról, hogy van-e jobb halál is, s mi az ára; miképp áldhat meg bennünket a jobb halál biztos reménye; s vajon igaz-e, hogy amint kialszik bennünk a halál rettegésének zöld-lila őrlángja, az élet élése is boldogabb lesz?
Jómagam ugyan azt hiszem, hogy valamiért e szakadatlan, jobbára titkos rettegésre is szükségünk van, még ha italba, tébolyba, veszedelembe, alkotásba, drogba, Csomolungmára menekülünk is előle. Attól félek, nélküle szép, szelíd, félhülye kirakati próbababák lennénk. S irtózásunk nélkül (a haláltól), évmilliók alatt más élőlényekké lettünk volna, talán szexus nélküli (nem angyalok, hanem) ördögök. A jó megszállottságra sem lennénk képesek. A kivételes teljesítményekre, művekre sem. De e hitemben alighanem magamra maradtam.
Bitó László Eutelia-eutanázia könyvének gondolatairól a szerző a Pallasz Páholyban Heller Ágnessel (meg alkalmi kérdezőkkel) vitatkozott – és a filozófus asszony megkérdőjelezte a nem-szakrális, vagyis a laikus, szekuláris rítusok lehetőségét, létezését. Már-már megszólaltam, hogy: na de a koncert! Mi a hangverseny, ha nem szekuláris rítus? És mi a színház, az opera, mi az, amikor „kórusok, ha zengenek”? És mi a vers?
Aztán nem szóltam semmit. Bitó könyveit és főképp Bitót magát kedvelem, az esti vita a Pallaszban nem arra való, hogy mások idejéből hosszú perceket elfecsegjek.
Mire hazaértem, jól emlékszem annyi idő után ma is: már meg is kezdődött a csoda, a rítusok rítusa az MTV-ben: a minden képzeletemet meghaladó József Attila-est. Olyan est, amely elfújta minden halálfélelmemet, olyan est, amelyért érdemes volt élni. Évek, hosszú évek óta nem voltak ilyen mély, felejthetetlen óráim a képernyő előtt, s amíg szemernyi, gondolkodni és érezni képes porcikája él még elmémnek, ez az est lesz a vigaszom.
Ezért az estért érdemes volt annak idején megszületnem – még ha tkp. ugyanott, ahol kevéssel később a költő a halálra készült… És érdemes volt visszaérkeztemkor Budapestre, 1983-ban abbahagynom verseim közlését. Ami ugyan lemondás, beismerés, esztétikai bűnbánat, kisebbfajta suicidiumnak is felfogható, de megnyitja a teljesebb befogadás minden zsilipét. A rítus csak annak adatik meg, aki immár nyitott azokra. De persze, a rítus mindenkié, és szinte mindenki képes megnyílni rá. Ezért vagyok hálás az Irodalmi Jelennek – hiszen „Áldott asszonyom” című versem beépítését egy készülő nagy antológiába dr. Kassai Tibor professzor ugyan az Irodalmi Jelenben való megjelenése előtt döntötte el, de publikálása megerősítette döntésében. Köszönöm.
(forrás: irodalmijelen.hu)
