A fiatalon meghalt magyar költők száma megint szaporodott. Szívbaja elvitte Dzsida Jenőt, akinek nevét ideát sokkal kevesebben ismerték, mint amennyire megérdemelte volna, de az erdélyi irodalmi élet egyik legközpontibb alakja volt. Versei az erdélyi irodalmi folyóiratok ékességei voltak, köteteit jól ismerték az Erdélyi Szépmíves Céh barátai és minden erdélyi versolvasó.
Éveinek száma szerint a fiatal nemzedék tagja volt, de költeményeiben mint hűséges és kitűnő tanítvány sorakozott a Babits-Kosztolányi-vonal mögé. A szép és gazdag rím, a játékos hullámzású anapesztusos ritmus, a választékosan ügyes kifejezés, a könnyeden legyőzött önként vállalt nehézség költője volt. Tökéletes mestere a verselésnek, olyan kitűnő technikus, mint amilyen kevés akad ideát. De éppoly kevéssé volt hideg virtuóz, mint mesterei.
A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, kevés programmal, de annál több igazi szeretettel. Apróságokban meg tudta látni a szenvedés végtelenségét, “az öröklétet egy homokszemben, mint ahogy az angol költő mondta – költeményei is ilyen végtelenséget őrző nagyszerű homokszemek.
Nagyon félt a megöregedéstől, egyik költeményében (Harminc év közelében) borzadva veszi észre, hogyan sokasodnak a tárgyak körülötte és alattomosan szövik lelke szárnyai köré szálaikat. És késik a lázadás, múlik az ifjúság. Másik, talán legkedvesebb költeményében (Hulló hajszálak elégiája) haja hullása figyelmezteti az elszálló időre:
Nekem e hajszál most az újság
sűrített, mély élet-tanulság,
egyetlen kérdés, nagy dilemma,
nekem ez a történelem ma:
ifjak vagyunk, élünk, verekszünk,
s – nem segít orvos – megöregszünk.
Ó, be szomorú, jaj, be félek!
vigasztalj verssel, örök lélek,
életen túlnéző mesékkel,
bizarr, bolondos bölcsességgel…
A költő kihullott haját tündérek hada gyűjti össze és mikor meghal, visszaadja. Úgy lovagol majd nagy hajjal az égi mezőkön, “seprő hajam sűrű hossza / a csillagokat csiklandozza.”
Így félt a harmincadik életévtől és meghalt harmincegyéves korában.
Kolozsvárt mindenki ismerte, mindenütt ott volt, mindenhol otthon volt. Akármelyik kávéházba vagy vendéglőbe mentél, biztos lehettél benne, hogy Dzsida már ott van vagy öt percen belül megjelenik. De magántársaságot sem lehetett nélküle elképzelni, legalább is nem, ha irodalomról volt szó. Sosem értettem, mikor ér rá dolgozni, aludni, otthon lenni, magánember lenni. Különös csendes és irónikus nyugtalanság hajtotta helyről-helyre. Mindig jókedvű volt és egy percig nem volt egyedül.
(forrás: Nyugat 1938. 7. szám / Figyelő)
