Fülep Lajos, egyike a keveseknek, aki a megjelenés másnapján hódoló cikket írt az Új versekről (méghozzá az ultrakonzervatív Az Ország című lapban), 1969-ben papírra vetett emlékezésében részletesen beszámol arról, hogy kezdetben még saját „haladó” szellemiségű elit-társaságában is mérhetetlen ellenszenv fogadta Ady verseit. A magyar költészet megújítására készülő fiatal Babits Mihályt és Kosztolányi Dezsőt is váratlanul érte és megzavarta az Új versek megjelenése. Úgy érezték, hogy Ady az ő elképzeléseiktől nagyon különböző, de kétségtelenül modern költészetével elébük vágott, Ady nemzet-ostorozó gesztusa pedig felháborította őket.
Hatvany Lajos, aki az Új verseket még fenntartásokkal üdvözölte, a Vér és arany után Egy olvasmány és egy megtérés története címmel nagyívű esszét publikált a Huszadik Század 1908. márciusi számában, s ebben – melyet „Ady Endre ellenségeinek” ajánlott – részletesen érvelt Ady fordulatos jelentősége mellett. A következő kötetek után egyre gyorsabban növekedett a „megtértek” tábora. Ady fellépésének jelentőségét jól érzékeltethetik egy olyan fiatalabb kortárs emlékező szavai, akire – mint egész nemzedékére – felszabadítón hatott ez a költészet.
A századelőn (de még a két háború között is) mindenekelőtt a totális lázadót, a minden korábbi értéket fölforgatót érzékelték Adyban, akit – Keresztury Dezső szavaival – csak „állandó viaskodással és állandó megütközéssel” lehet „igazán olvasni” Kevés költőnk van, aki ilyen mértékben kihívta volna a szélesebb közvélemény ellenkezését. Kivált A Holnap antológiában való részvétele (1908) keltette fel a figyelmet iránta – már csak azért is, mert egy csoport vagy irányzat mindig veszedelmesebb színben tűnik fel, mint egyetlen szerző -, s váltotta ki a konzervatív irodalmi fórumok kíméletlen támadását.
Szabolcska Mihály a Budapesti Hírlapban verssel tiltakozott A Holnap erotikája ellen. A Budapesti Hírlap befolyásos főszerkesztője, Rákosi Jenő pedig A Tisza-parton című Ady-verset „hazafiatlansága” miatt támadta. Az Új Idők szerkesztője, Herczeg Ferenc A Holnapról írt bírálatában megpróbálta Adyt leválasztani a többiekről (és lapjához is meg akarta nyerni munkatársnak őt). Hasonló fogással élt az ugyancsak konzervatív szellemű, a két háború között legnagyobb hatású magyar irodalomtörténésszé érő Horváth János is, aki – hogy megossza a Nyugat táborát -, „osztályozta” nyelvi tehetségüket.
Ugyanakkor Horváth János érdeme, hogy az Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) elsőként próbált szembenézni Ady szimbolizmusával.
Adyt nemcsak a konzervatív hivatalosság támadta. 1909 januárjában a szociáldemokrata Népszavában Csizmadia Sándor, a magyar szocialista munkáslíra egyik megteremtője, tiltakozott Adynak a lapban való szerepeltetése ellen: „polgári nyafogásként”, „tébolydaköltészetként” utasította ki a munkásság fórumáról. Csizmadia kirohanását fölényesen visszaveri ugyan a Népszava irodalmi szerkesztője, de a szerkesztőség megosztott és tanácstalan, s még hetekig vitáznak azon, hogy a modern költészet távol áll-e vagy sem a munkásság lelkivilágától.
Az, hogy ismételten viták középpontjában állt, még inkább megerősítette a kortársakban azt a vélekedést: Ady totális lázadó, aki kedvét leli a normák fölforgatásában. S nem csupán a normák látványos megsértéséről és a költői illetékesség radikális kiterjesztéséről van szó, hanem egy szándékosan kirakatba tett, folyamatos botrányokozásról is. Nietzscheánus küldetéstudatról, hírlapírói kivitelben. Mert hírlapíró tapasztalatai is segítették Adyt abban, hogy befolyásolni tudja a vele kapcsolatos közvélemény alakulását. Talán ő az első irodalmunkban, aki nemcsak ambicionálta, de képes is volt előidézni saját kultuszának kiépítését. Petőfit még szerkesztőjének, Vahot Imrének kellett reklámoznia és sztárolnia, s ez csak ideig-óráig sikerült az érintett ellenállása miatt. Ady viszont, amikor csak tehette, maga kezdeményezett, s ha árukapcsolást érzékelt, mint A Holnap antológia esetében, nem vette tréfára a dolgot (ez volt egyik indítéka hírhedt írásának, A duk-duk afférnak is).
Ady vezér-szerepe és „magányossága”
Ady fellépése a századelőn egy nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s érthető, hogy jelentékeny ellenállásba ütközött. De éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket. A századelő reformnemzedéke, a Huszadik Század és a Nyugat köre teljes mellel felsorakozott mögé. Az irodalmi életben hívek és ellenfelek egyaránt őt ismerték el az új irányzat első emberének. De ő maga egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart lenni. Büszkeségét sérti, hogy A Holnap többi – pályakezdő – költőjével együtt emlegetik az ő költői forradalmát. A magyar Pimodán egyik folytatásában hangot ad félelmének, hogy mint faltörő kost használják ki őt mások. Elégedetlen a Nyugat szerkesztőinek kompromisszumos törekvéseivel is. Mindez magyarázza, de nem teszi menthetővé, hogy a konzervatív Új Idők 1908. november 15-i számában A duk-duk affér címmel gúnyos-epés cikket jelentet meg, amelyben közvetlenül Hatvany Lajost és Ignotust – közeli barátait, híveit -, közvetve pedig saját táborát támadja meg.
Keresztury Dezső igen találóan jellemezte Ady személyiségét: „Vezér akart lenni, de a maga kegyelméből való egyeduralkodó; nem keresett mestereket, legfeljebb előfutárokat; nem jóbarátok, egyenrangú, megbecsült munkatársak társaságát gyűjtötte maga köré, hanem cimborákét, hunyász rajongókét, akiket azzal ütött lovaggá, hogy együtt borozott velük, elfogadta adójukat, s módot adott nekik, hogy róla írva magukat is ünnepeljék.”
Ady nemcsak első munkatársa volt a Nyugatnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909. június 1-én a folyóirat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. Ám az ő vezér szerepét korántsem mindenki fogadta el, és személye megosztotta a Nyugat táborát is. A Kosztolányihoz közelálló Karinthy Frigyes például irodalmi paródiákban gúnyolta ki Ady modorosságát; igaz, másokkal sem bánt kesztyűs kézzel: hívek és ellenfelek egyaránt megkapták a magukét. A Nyugat táborán belüli feszültségek legismertebb példája az Ady és Kosztolányi közötti ellentét. A megosztottság azonban nem okozott különösebb gondot, hiszen éppen az eredetiség, a szellemi különbözőség volt a belépőjegy a Nyugatba (és nemcsak oda).
Ady ambícióját (a politikába való beleszólásra) sem elégítette ki a politikától magát tudatosan távol tartó Nyugat. Ő a régi és az új harcát nem kívánta korlátozni az irodalomra; tisztában volt vele, hogy a modern, városias kultúra meghonosítása a tét, s ez a magyar glóbusz mélyreható átalakítását jelenti. A legnagyobb botrányt Ady körül „magyar Ugar”-ról adott látlelete, nemzet-ostorozó kirohanásai keltették.
Jellemző, hogy Lukács Györgynek Adyban a forradalom dalnokát méltató bírálata (1909) a Nyugatban nem jelenhetett meg, s így azt a Huszadik Század hozta le. A progresszió kis köreiből kerültek ki politikai hívei – akik kevesen voltak, igaz, nem akárkik. Lukács György mellett Jászi Oszkár írta a legértőbb cikket (1914) Ady egyszerre irodalmi és irodalmon túli jelentőségéről. Ady örült a felé forduló figyelemnek és elismerésnek (Jászi Oszkárt pedig politikai vezérének tekintette), ugyanakkor – méltán-méltatlanul – úgy érezte: nagyobb formátumú ő annál, semhogy beleférne a magyar progresszió kis köreibe vagy akár a magyar progresszió egészébe. Mint egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart mindent vagy majdnem mindent képviselni, amivel maga is hozzájárult „magányossága” későbbi mítoszának kialakításához.
Ady mint a nemzet tragikumának költője
Ha a századelő korlátolt, de szabadelvű hagyományokat ápoló hivatalossága nem sokat tudott kezdeni Ady politikai költészetével, az ellenforradalmi korszak még annyit sem. Ám Ady magyar messiás-tudata és főként a háború idején fölerősödő nemzethalál víziója igencsak kapóra jött a háborús vereség, majd Trianon árnyékában. De a liberálisok, szabadkőművesek, zsidók és szocialisták körében folytatott bűnbak-kereső láz nem igazán tűrte meg Ady ez irányú kötődéseit. Első lépésben esztétikai szempontból gyöngének, legkevésbé „Adys”-nak kellett nyilvánítani politikai költészetét – ezt Szabó Dezső már 1919 tavaszán elkezdte, méghozzá A forradalmas Ady címmel publikált kis könyvecskéjében. Később pedig politikai irányvonalát kellett diszkvalifikálni; „politikailag teljesen analfabéta” – olvasható Szekfű Gyula Három nemzedékében (1920). Tehát tényleges politikai költészetétől és irányvonalától megfosztva vált politikai diskurzus szereplőjévé. Akár mulatságosnak is tekinthetők azok a bűvészmutatványok, ahogy Adyt a maga állította legfőbb ellenség-képpel, Tisza Istvánnal próbálták közös nevezőre hozni vagy ahogy zsidóbérencből előbb zsidók balekjává, majd áldozatává minősítették át.
S mivel az ellenforradalmi korszak hivatalossága csak félszívvel vállalta Adyt (annyira félszívvel, hogy 1927-ben Babits Mihálynak kellett megvédenie Ady Endre hazafiságát – A kettészakadt irodalom című vitairatában – Berzeviczy Albertnek, az Akadémia s mellette a Kisfaludy Társaság elnökének támadásával szemben), a népi írók mozgalma kapva-kapott rajta – a Szabó Dezső által adott Ady-képen alig módosítva. Az Ady-kultusz méreteit jól példázza, hogy 1928-ban (az ismert 1915-ös Ady-vers címét „kölcsönvéve”) Ifjú szívekben élek. A magyar fiatalság hitvallása Ady Endre költészetének történelmi tanulságai mellett címmel kis gyűjtemény jelent meg, amelyhez Szabó Dezső írt előszót és ahová (mások mellett) Féja Géza, Kodolányi János és Móricz Zsigmond adott lelkendező cikket, Makkai Sándor pedig a Magyar Fa sorsa című Ady-könyvéből egy fejezetet. „Akkor, amikor Adyból nagy nemzeti költőt kellett formálni – állapította meg utóbb Keresztury Dezső (1969) -, hazafiasan használható verseit válogatták össze. Becsülete tisztára mosdatásának eredménye volt öccsének rendkívül rossz életrajza. Sík Sándor tanulmányában majdnem katolikus lett; Makkai Sándor tanulmányában majdnem csak vallásos református.”
Ez ellen a kritikátlan kultusz ellen próbált föllépni Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című, pamfletszerű írásával, amely A Toll 1919. július 14-i számában jelent meg és óriási vihart kavart. Kosztolányi mindenekelőtt Ady „messianizmusá”-t támadta. Kosztolányi írásának fogadtatása újabb bizonyítéka a kultusz virulásának. A hozzászólók túlnyomó része Ady védelmére sietett: nemcsak a Nyugat első nemzedékének nagyjai, de a fiatalabb nemzedékből is számosan, József Attilától Zilahy Lajosig, Féja Gézától Zsolt Béláig. Különösen fájt Kosztolányinak a hajdani barát, Babits elhatárolódása a vitában; úgy érezte, Babits nem állt ki egykor közösen vallott nézetük mellett. A Szabó Dezsőn nevelkedett Németh László viszont kevésnek találta Ady valóságos hatását.
Nagyon kevesen tudták magukat függetleníteni a kultusztól. Németh László előadásával csaknem egy időben jelent meg Szerb Antal Magyar irodalomtörténete (1934), amely először vállalkozott az életmű változásainak megrajzolására, s úttörő módon jelölte ki Ady mentalitásának, tájékozódásának legfőbb jellemzőit. Az ő érdeme az is, hogy Adyt integrálta a magyar irodalom történetének egészébe, s Vörösmarty mellett irodalmunk legnagyobb lírikusának ismerte el. Másik figyelemre méltó kivétel Keresztury Dezső nagyszerű esszéje, amit 1944-ben írt, Ady halálának 25. évfordulójára, s a magyar történelem újabb mélypontján próbált szembenézni Ady szerepével, súlyával.
Ady pártállami kisajátítása és hatásvesztése
1969-ben már olyan gyűjteményes kötet jelent meg, amelynek címe az 1915-ös Ady-vers címének parafrázisa: Ifjú szívekben élek? – így, kérdőjellel ellátva. Még szerepeltek benne a századelő Ady-élményén felnőtt nemzedéknek olyan képviselői, mint Benedek Marcell és Lukács György. De már a későbbi nemzedékek véleménye volt túlsúlyban, s ők Ady költészetének jelentős hatásvesztéséről számoltak be. Az 1945 utáni magyar líra két kiemelkedő alakja, Weöres Sándor és Pilinszky János hasonlóképpen nyilatkoztak arról, hogy bár Ady bűvöletében eszmélkedtek, de később eltávolodtak tőle.
„Számomra… döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő – mondta Pilinszky. – Mégis tökéletesen megértem, miért hanyatlott napjainkban költészete iránti szeretetünk, lelkesedésünk. A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember után mit kezdjünk Ady királyi pózaival?”
Keresztury Dezső azzal magyarázta a múló idő mellett Ady fakuló hatását, hogy elérte a klasszikusok közé kerülés végzete. Keresztury úgy látta, hogy már a harmincas évek végén elkezdődött igazi hatásának csökkenése, abban a pillanatban, amikor a két háború közti hivatalos irodalomtörténet-írás elismerte, hogy Ady nagy költő volt, s megfelelő retusokkal megformált szobrát beállította a nemzeti panteonba. Ady kanonizálása és egyszersmind elszürkítése tovább folytatódott a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, amikor Petőfi Sándor és József Attila mellett a hivatalos kultusz kiemelt szereplője lett. Politikai költészete látszólag teljes elismerésben részesült, csakhogy – a népi írók Ady-értelmezéséhez hasonlóan – most is elhallgatták, sőt tagadták szociáldemokrata és polgári radikális környezetét. Az életmű más részeit pedig a „két lelkű”-nek nyilvánított (hol harcos, hol pedig csüggeteg) költő dekadens hajtásaként marasztalták el. A koncepció részben Lukács Györgytől, részben pedig Révai József 1940-41-ben Moszkvában írt, itthon 1945-ben publikált Ady című tanulmányából származott.
Lukács és Révai koncepcióját követve dolgozta fel Ady pályájának 1905-1912 és 1914-1919 közé eső szakaszait Király István két monumentális könyvében (Ady Endre I-II., 1970, Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben I-II., 1982). Mire Adyt a maga korának páratlanul tisztán látó, egyedül eligazodni képes hősévé avató művével Király elkészült, a politikai körülmények alapvetően megváltoztak és az Ady-filológia, valamint a századelő kutatása is jelentős eredményeket ért el. Ady Endre összes prózai műveinek kritikai kiadása során egyértelművé vált, hogy milyen szoros összefüggés van Ady publicisztikája és költészete között, s hogy maga Ady nem érthető meg kulturális és politikai környezete nélkül. Vezér Erzsébet Ady-könyvei (Ady Endre alkotásai és vallomásai tükrében, 1968; Ady Endre élete és pályája, 1969) már mentesek minden ideologikus túlzástól, bár az életrajz bennük jóval kimunkáltabb, mint a pályakép. Az életmű poétikai feltérképezésével és Ady fejlődéstörténeti helyének kijelölésével mind a mai napig adós irodalomtudományunk.
