Petri György, a költő emléke

Petri volt az utolsó olyan költő, akinek a versei felkeltették az érdeklődést az olvasóban az élete iránt is. – Részletek a Petri György halálának tizedik évfordulója alkalmából tartott emlékestből. Lejegyezte Zelki János.

Még a nyár beállta előtt, pontosan egy hónapja, június 16-án Petri György-emlékestet tartottak a költő halálának (2000. július 16.) tízedik évfordulója alkalmából. A szerkesztő-műsorvezető Várady Szabolcs volt, a Nyitott Műhely termeit megtöltötte a közönség, a három-négy kisasztalt Petri pályatársai, barátai közül még heten ülték körül meghívott és felkért előadóként: Balla Zsófia, Kántor Péter, Radnóti Sándor, Sajó László, Spiró György, Tóth Krisztina, Vajda Mihály. Volt, aki a Petrihez fűződő kapcsolatáról mesélt, volt, aki Petrihez írt versét olvasta fel, volt, aki mesélt is, olvasott is. Rövid „hangképes” beszámolónkkal idézzük föl Petri György emlékét az évfordulón.

Vajda Mihály: Költőről még soha nem beszéltem, ettől mindig féltem. Ez az egy kivétel van számomra: Petri György. Az ő költészetével mindig volt olyan személyes viszonyom, amit ki is tudtam fejezni. Talán azért, mert mindig hétköznapi dolgokról beszélt természetes egyszerűséggel, de úgy, hogy abból valahogyan mégis művészet lett, mire leírta. Azóta, hogy én magam leszoktam a marxizmusról, próbálkozom hasonlóval: úgy csinálni filozófiát, hogy ne legyen benne vonatkozás az egészre…

Radnóti Sándor: Azon gondolkodom, hogy generációs költő-e Petri. Tehát hogy kifejezetten a mi generációnk költője-e vagy a fiatalabbak is a sajátjukként gondolnak rá. Számunkra ugyanis ő volt a költő, aki a mi időnkben volt a költő. Úgy is fogalmazhatnék, hogy talán ő volt az utolsó olyan költő, akinek a versei felkeltették az érdeklődést az olvasóban az élete iránt is. És ez nem evidens, vannak nagy költők és más művészek is, akiknek az élete nem izgatja az embert. Hogy a posztimpresszionizmus nagy hármasát említsem, Gauguin és Van Gogh élete elementárisan foglalkoztat bennünket, miközben Cézanne élete senkit nem érdekel – és ettől Cézanne nem kevésbé jelentős festő, természetesen. Petri, persze, jószerével állandóan a saját életét írta verseibe, rá is játszott kicsit az elátkozott költő Baudelaire-től származó figurájára, de ez önmagában nem volna elegendő magyarázat a személyes élete iránti kíváncsiságra.

Balla Zsófia: Petrit nem csak mélyen érdekelte a filozófia, ő nagyon művelt is volt filozófiailag. És ez a megalapozott tudás azzal a posztmodern költészeti gyakorlattal párosult a műveiben, hogy az élet apró részleteit emelte versbe, a magánélet különböző elemeit mutatva meg. S arra a kérdésre, hogy vajon nemzedéki költő-e Petri, magamban azt válaszoltam, hogy igen. Ő ugyanis olyan dolgokat tudott elmondani nemzedéktársainak a saját közérzete feltárása révén, amelyek, ha költészetileg érvényesek, akkor minden bizonnyal segíthettek a világ értelmezésében is.

Spiró György: Egy időben, a hetvenes évek első felében, nagyon sokat voltunk együtt, gyakran sakkoztunk a Fiatal Művészek Klubjában. Irodalomról soha nem beszéltünk, tulajdonképpen nem beszéltünk semmiről. Én nagyra becsültem az ő költészetét, ő – szerintem – nem olvasott tőlem semmit, de valamiért szimpatikus lehettem neki. És azt figyeltem meg, ez volt a megalapozott tapasztalatom, hogy ameddig észnél volt, addig nagyon észnél volt. Egészen addig, amíg el nem vágódott, ha sokat ivott, de akkor meg nem lehetett magánál. Meg kellett várni, amíg újra magához tér, és attól kezdve megint észnél volt, de teljesen. Ilyet én előtte sem, azóta sem láttam. Az önbizalmáért is csodáltam, kevés embert ismertem, aki ennyire biztosan tudta magáról, hogy tehetséges. Belőle áradt valami meggyőződés, hogy ez iránt nincs kétsége.
Mondok egy anekdotát. Zsámbéki Gábor nagyon szerette volna, hogy Petri drámát írjon a színházának. Egyszer, évad végén lehívta Kaposvárra, sokat beszélgettek, sokat ittak és sokat sakkoztak, ez utóbbiban Zsámbéki jobb volt, mindig megverte a Gyurit. Aztán, amikor a Zsámbékinak egy napra fel kellett jönnie Pestre elintézni valamit, odaadta a kaposvári könyvtárjegyét Petrinek, hogy ne unatkozzon – felült a motorjára, be a minisztériumba, másnap már ment is vissza. Leülnek sakkozni, és mit tesz isten, Petri megveri. Jó, még egy parti, azt is ráveri. Vagy ötször legyőzte egymás után. Mi történhetett? Hát, kiderült, hogy Petri bement az olvasójeggyel a könyvtárba, kivett néhány megnyitáselmélettel foglalkozó szakkönyvet, és megtanulta, amit kellett.

Kántor Péter: Sokat találkozgattunk az utolsó éveiben. Akkor már lehetett tudni, hogy nincsen sok hátra az életéből, ezért aztán akartam is menni hozzá, meg nehéz is volt menni, mert tudhattam hogy ott a halál közelében leszek. De amire elértem a Batthyányi utcába, és felmentem a lakásába, és amikor a Mari ajtót nyitott, attól kezdve minden nagyon könnyű lett. Minden szorongás, minden feszültség elszállt belőlem. Mert hiába tudtuk mindannyian, amit tudtunk, és hiába ücsörgött ott a halál negyedikként a szobában, egész egyszerűen nem kapott szót. Mert mindig volt valami fontosabb, valami élet-jel, amit a Gyuri produkált folyvást. És anélkül, hogy az művi vagy keresett lett volna. Oyan természetesen viselkedett, mint bármikor korábban – egyszerűen hozta a témákat. Nagyon jó volt nála lenni, aztán mikor kiléptem az utcára, megint tudtam, mi van.

forrás: litera