A Király Tamás felhasználó összes verse >>>
A szerelembeesés röpke öt másodperce
Különösen hideg idő köszöntött azon a reggelen. Takarómba és még az ágyamban tölthető 5 percbe kapaszkodtam minden erőmmel. Próbáltam hessegetni a gondolatot, hogy rövidesen fel kell majd kelnem, végül azonban mégis összeszedtem magam. Felültem, de a kialvatlanságtól kótyagos fejem már abban a pillanatban érzékelte, hogy a vékonyabb pulóver bizony nem lesz elég. Ahogy meztelen talpam a padlót érte, libabőrös borzongás futott végig testemen, lábujjaimtól a fejem búbjáig. Beleléptem a papucsomba, majd egy plédet hátamra vetve kóvályogtam ki a konyhába. Percekkel később a lakást kellemes kávéillat töltötte meg. Italomat kavargatva bámultam ki az ablakon. Figyeltem a lassan élettel megtelő várost. Szelíd napsugarak nyaldosták az aszfaltot, az autók egyre sűrűbben vették be a lakás körül húzódó kanyart, a járdán egyre több ember szaladt aktatáskával a hóna alatt vagy markában gyermekeik szorító ujjával. Miután bekortyoltam forró, reggeli italom, zuhanyt vettem és felöltöztem. Tovább már nem húzhattam az indulás pillanatát.
A november végére jellemző csípős hideg már most, október elején pirospozsgás rózsákat varázsolt arcomra. Leheletem fehér ködként vált semmivé a levegőben. Az emberek alkotta akadályok közt szlalomoztam, mikor találkoztam vele… Véletlenek közjátéka volt talán, vagy a sors ellenállhatatlan örvénye sodort magával, így visszatekintve már lényegtelen. Összeütköztünk, mint ahogy azt ócska romantikus tini drámákban szokás… A rideg őszi szellőben megrebbenő vörös hajzuhatag még mindig élénken él emlékezetemben, mintha csak tegnap lett volna. Könyvek pottyantak ki kezeiből, egyenest a talpunk alatt összegyűlt pocsolyába. Egyszerre guggoltunk le, hogy felszedjük őket, mielőtt menthetetlenül eláznának. „Ne haragudj”, mondtam rákpáncélt megszégyenítően vörös fejjel. Az átható türkizkék szempár egyszerűen megbabonázott. Ez volt a legkékebb szempár, melyet valaha láttam. Benne volt a nyár felhőtlen ege, a végtelen óceán, a búzavirág… Ha a szemek beszélni tudnának, az övéi bizonyára ódákat tudtak volna dalolni. Aztán telt, rózsa ajkai szóra nyíltak: „Semmi gond”, mondta. Hangja mézként folyó aranypatak. Templomi csengők játékát, friss avar csörgő neszét és eső lágy kopogását juttatta eszembe. Hófehér arca hibátlan, mint szűz hótakaró egy téli reggelen. Akkor, abban a pillanatban a tökéletes fogalma nálam új értelmet nyert.
Mire azonban felnéztem, ő már sehol sem volt. Édes virágillatát még éreztem pár pillanatig, nem sokkal később az is szertefoszlott. Gyorsan felálltam, tekintetem kétségbeesetten járattam végig a környéken, de hiába. Mellkasomban egyszerre mintha vákuum keletkezett volna, a fejem szédült. Pár másodpercnyi néma álldogálás után azonban tovább kellett, hogy induljak. Ereimben mintha ólom csörgedezett volna, pilláimat is vasmacskák húzták a föld felé. Aznap, miután hazatértem nehezen jött álom a szemeimre. Egyre csak ő járt a fejemben…
Másnap ugyanott, ugyanakkor vártam, hátha újra feltűnik, de hiú ábránd volt ez csupán, egy fokkal sem több. Mégis, a következő napon és az azt követőn is, ott voltam, mellkasomban őrizgetve a reménynek apró, épp hogy csak pislákoló parázs-morzsáit. De ő csak nem jött. Kegyetlen játéka volt ez az univerzumnak, de hát senki sem mondta, hogy az élet fair játékot űz bábjaival. A vörös hajú, kék szemű lányt többé nem láttam…
