A Király Tamás felhasználó összes verse >>>
Buta kis emlék (próza)
Emlékszel még? Hm, nem hinném. De én még mindig. A pillanat, mikor először láttalak. Sugárzó szemeid kékje, szemeidbe hulló szénfekete tincseid. Rabja lettem lényednek, béklyók közé fogtad szívem. Addig a pillanatig elveszett voltam. És te kinyújtottad felém a karod. Elevenen él bennem a múlt lenyomatának minden egyes aprócska szikrája. Ujjaid tapintása bőrömön, ahogy végigsimítottad a hátam, csókjaid heve, ajkad íze. Ahogy millió csillag alatt, a Hold fényében, domboldalon fekve, egymásba gabalyodva fülembe súgtad, hogy szeretsz. Te voltál az én napom. Beragyogtad életem minden kis sötét szegletét, minden egyes icike-picike zugát. Egymáséi voltunk, csak mi ketten. Mikor hajam a fülem mögé igazítottad, egyszerre megszűnt létezni a világ számomra. Eltűntek az emberek, a zsivaj, a nyüzsgés, a talaj kiszaladt a talpam alól, csak az arcod láttam magam előtt, a boldogság majd szétfeszítette ereimet. Azt mondtad „örökké”, hogy sosem engedsz majd el.
Aztán egyszer csak nem jöttél többet. Vártalak. órákig ültem a tóparton, ahol először csókoltál. Néztem a fodrozódó vizet, a lenyugvó nap narancsosan izzó árnyalatait, vadvirágok tarka takaróját. Vártam. Aztán leszállt az éj, óvó karjaid meleg ölelése nélkül akkor este fáztam. A hideg csipkedte csupasz vállam és te nem voltál ott, nem jöttél, hogy megvédj. Másnap is kimentem, aztán utána, és azután is. De minden este egyedül kellett hazasétálnom, a magány csontos ujjai által markolt szívemmel, bánat és csalódottság esője áztatott. Hiányoztál, nem tudtam hová lettél, nem értettem miért voltál távol. Ébren emléked kínzott, éjjel nem hagytál aludni. Csukott pilláim mögött rejtőztél, fájt minden szívdobbanás, minden lélegzet.
Semmim nem maradt belőled, csak emlékfoszlány, buta kis történetek, szilánkosra zúzott érzések. Sok idővel később, mikor már a remény apró szárnycsapásai majdnem végleg elhaltak volna, megláttalak. Ott álltál a tavacska partján, verőfényes napsütésben, a tavaszi szellő szántotta a hajad, mézédes mosoly az arcodon. Rég nem érzett öröm tört fel gyomromból, melegség járta át a csontjaimat, szemeimbe könnyek gyűltek, ordítani támadt kedvem. Lábaim épp futásnak eredtek volna feléd, de mozdulni nem bírtam. Aztán megláttam, hogy nem egyedül volt. A lány csodálatos, izzó-vörös hajkoronája tökéletes volt, magas, karcsú termete gyönyörű. Átölelték egymást, forró, vággyal teli ölelés volt az övék. Először nem is értettem. Álltam ott, megalázottan, átverve, összetörve. Később ért csupán a felismerés kegyetlen, kíméletlen villámcsapása.
Mi voltam én neki? Semmi? Játék? Vagy annyi sem? Tényleg szeretett? Egy addig ismeretlen érzés kerített hatalmába. Düh, szomorúság, sértettség, kudarc vegyülete volt az. A mellkasomban pumpáló szív mintha egyszerűen csak irányt váltott volna, az érzékszerveim is száznyolcvan fokos fordulatot vettek. Amit addig a szemeim színesnek láttak, az akkor fekete-fehér lett, az addig puha érdesre váltott, megkeseredett számban az édes.
Álmatlan éjszakák követték egymást. Jeges fájdalommal teli órák, fojtogató köd telepedett lelkemre, ólomláncok nőttek végtagjaimra, kínzó bénultság. Elszorult torkom nem engedett szólnom, összeforrt szám néma sikolyokban akart kitörni. Válaszokra szomjaztam, amiket később meg is kaptam. Mostanra azt kívánom, bár ne epekedtem volna annyira utánuk.
Azt mondtad nem szeretsz. Hogy sosem szeretettél, hogy őszinte voltál hozzám, de mikor azt mondtad szeretsz, kegyes hazugság volt csupán részedről. Azt mondtad, csak egy voltam a sok közül, hogy sosem számítottam neked annyira, mint te nekem. Azt mondtad, hogy tűnjek el az életedből. Azt mondtad, neked más kell.
Ennyi maradt hát belőled… Csak egy buta kis emlék.
