A Jakab Tibor felhasználó összes verse >>>
Téli csillogás
Megláttalak!
S akkor megcsillan a Nap, a fák között,
a hó, az avaron gyémantba öltözött
és lábaid alatt hever a sok kis téli virág,
a fák, a tisztás, az ösvény, a madarak. A világ!
A téli szél fölkap egy száraz- havas levelet,
s mire födet ér már meleg fuvallattal érkezik és én, megpillantom ragyogó szemedet.
Illatodat érzem, miként a hideg levegőbe a parfüm spórák felém szállnak,
édes illat, mámorba ejtő, szerelmet hordozó, bánatot felejtő. "Tavasz," csodállak!
S a lábaid nyomán a havas erdő életre kel,
én megérintem kezed, ölellek nem engedlek el!
Még mindig látom a csillogást a fák fölött,
érzem ajkadat, ajkaim között.
Kívánlak! És csúnyán átkozom a telet,
bezzeg ha most Nyár lenne! A fűbe feküdnék veled.
Végiglehelném csókjaimmal testedet, mint nyári szél a zöld határt,
csiklandoznám melledet, hogy halljam csengő kacajod,
játszadoznánk mindent feledve
és átérezve hallgatnám kéjes sóhajod.
S mint mondtam, mindig ha illatodat érzem,
más síkok, más dimenziók nyílnak meg nékem.
Százezer útját bejártam már, e álomvilágnak
és minden út végén karjaidba voltam,
ahová mindig elkísért egy érzés.
Őrülten, kívánlak!
