A Schäffer Anett felhasználó összes verse >>>
Elbocsátó üzenetek
„Éva rám bízta ezt a levelet, hogy hozzam el neked Ádám. Hát elhoztam, bár nem hiszem, hogy van értelme. Csak össze fogsz törni megint értelmetlenül. De megtettem, mert megkért rá, és mert már napok óta csak téged hallgatlak, ahogy róla kiabálsz, róla sírsz, róla nevetsz, s róla mesélsz, minden mozdulatod csak róla mesél. Hát itt van a levél… ”
„Ádám!
Hihetetlenül féltem. S hihetetlenül messze voltam tőled. Sírtam, üvöltöttem, de te nem voltál ott, és én sem akartam, hogy ott legyél, és mégis szívbemarkolóan fájt a hiány. Nem a te hiányod. A másik felemé. Mindig is utáltam ezt a szót, úgy gondoltam, hogy köszönöm szépen, én már így is egész vagyok, nem kell más, hogy azzá tegyen. Ám most mégis azt érzem, hogy kell. Kell valaki, aki remegősen nevet, kócos igazságokat mond, titkok nélkül játszik, bújkálózva mosolyog, csokoládéízű bókokat mond, és képtelenül szeret engem. Ő kellett volna, de tudtam, hogy nem fog jönni. Tudtam már jó előre, hogy csak te jössz majd megint azzal, hogy minden rendben lesz, nem is kellett volna annyira megsértődnöm, és amúgyis tudom, hogy hülye vagy.
Na látod, ezt tényleg tudom. És mégis minden alkalommal nevetségesen nyafogsz, szőrösen nevetsz, hihetetlen dolgokat mondasz, és én minden alkalommal beléd látom azt, akit szeretnék. Nem doblak el magamtól, de nem is szeretlek annyira, mint az előző alkalommal, és ez így megy őrjítő körhintaszerű évek óta. Te nem értesz engem, és én sem értelek téged. Mégis tépjük egymást indulatosan, s indulat nélkül, csak megszokásból is. Azt mondod, hogy nincs olyan férfi, akit szeretnék, igazán, őszintén, mélyen, nem kapkodva és nem kétkedően. Én mégis várok rá türelmetlenül. Én már megmondtam neked az elején, hogy nem fog működni, és te mégis órákon keresztül álltál az ajtóm előtt azzal a nevetséges virággal, én nem is szeretem a rózsát.
De tudod, féltelek, féltelek, hogy valami bajod történik, és féltem magamat is. Örök száguldásban, örök fényben és örök szenvedésben. Szeretsz még? Azt hiszem igen, de én már nem szeretlek, felejts el, tépj ki a szívedből, s soha többé ne keress, de kérlek, kérlek, kérlek vedd fel a telefont, ha hívlak, hát nem érted, hogy rettegek, ha nem veszed fel.
Elbocsátalak hát… Légy boldog! Én is próbálok az lenni.
Éva”
„Nem szeretnék kettőtök között postás lenni, és több levelet nem hozok, és nem viszek köztetek. Tudom, hogy újra visszamész hozzá, pár pillanatig, percig boldogok lesztek, és aztán megint idejössz, hozzám, hogy vigyázzak rád, vigasztaljalak. Ezerszer meghallgattam tőled, hogy miért nem tudsz a magaimádó Éva másik fele lenni, miért nem tudsz kócos igazságokat mondani, s elmagyaráztam neked, hogy mik azok, vagy Évának mit jelenthetnek. De arra egy pillanatig sem gondoltál, hogy miért nem tudsz szerelmesen az én szemembe nézni, vagy miért nem nekem mondasz valódi bókokat, azok helyett a cukormázas valótlanságok és féligazságok helyett, amiket Éva elvár. Tudom, hogy Éva nem szereti a szerinte snassz rózsákat, de tudod én a hétköznapian csodálatos margarétát is szélesen mosolyogva fogadtam volna. A te nevetségesen játszadozó Évád nem enged el téged igazából, de majd én megteszem. Ezerszer is próbáltam sorsod szépíteni, de te még mindig pontosan ugyanaz a rémült kutyatekintetű, védelemre szoruló kérdőjel vagy, aki akkor voltál, mikor beléptél az ajtómon, az első veszekedésetek után. Kérlek, ne hidd, hogy az én sorsom az csupán, hogy a te sorsod segítsem, én már régen nem vagyok az, akinek hittél, s akinek még mindig hiszel, hagyj elmenni.”
„Megtaláltam a levelet. Kérlek Adél, ne vidd el Ádámnak. Segíts neki felejteni, hidd el, jobban szeret téged, mint hinné, s sokkal jobban, mint mást valaha is. Próbáljatok boldogok lenni!”
