A Bodoki Piri felhasználó összes verse >>>
Igazán hiszek...
„ Létezik a negatív erőknek valamiféle hadserege,amely minden férfi és nő körül ott ólálkodik valahol az életük perifériáján, és ahogy meggyengül a védelmünk, abban a pillanatban megjelennek ”
(Paul „Coach” Wade)
Alapjáraton pozitív gondolkodású embernek tartom magam. Mégis ha visszatekintek az eltelt évekre úgy érzem nem épp a pozitív hozzáállás jellemezte tetteimet. És ha őszintén magamba nézek ez volt az egyik oka, amiért az egyik nagy álmom nem vált valóra…
Apukám egyik alapelve, hogy fejben dől el minden. Ezt a nézetét én is osztom. Igaz néha megfeledkezem róla, de igyekszem emlékeztetni magamat minden hasonló bölcs tanácsára. Én egy rettentően makacs ember vagyok. Ha valamit a fejembe veszek, akkor azt végig csinálom, kerüljön bármibe. Tizennégy éves voltam mikor apukámmal közösen elkezdtem edzeni. Apu egész életében sportolt. Kiváló bokszoló volt és bár a lehető legnagyobb örömmel edzett velem és a húgommal, azt sose akarta,hogy bármelyikünk is bokszolni kezdjen. Mikor tizenöt éves voltam egy szép nap odaálltam elé és közöltem vele, hogy tanítson meg bokszolni mert engem annyira megihletettek Sylvestre Stallone Rocky című filmjei, hogy én bokszolni akarok és ott akarok lenni az Olimpián. Szegény mindenféle észérvekkel próbált meggyőzni, hogy ez nem lányoknak való sport: kemény ütések,orr törés és egyéb rémisztő dolgok várnak rám. Mindössze annyit mondtam „ ha eltörik az orrom hát eltörik. Úgy se tetszik a formája lehet még jót is tesz neki.”
Elkezdtük az alap lépéseket, ütéseket gyakorolni. Ezek egyáltalán nem tűntek olyan szórakoztatónak mint ahogy gondoltam, de azért szorgalmasan gyakoroltam tovább. Lelki szemeim előtt már láttam magam amint az Olimpiára készülök. Sajnos egy szombati napon –éppen apu szülinapján- balesetem volt: kifordult a bal térdem. A sérülés miatt kb. három hónapot nem edzhettem. Szinte mindent kezdhettem előlről: a konditól kezdve az ütéseken keresztül a technikán át mindent. Ekkora már tizenhat éves voltam és alig két év volt az Olimpiáig. Óriasi munkába kezdtünk: naponta kétszer-háromszor is edzettem. Volt specializáció, kondizás és erőnléti edzés. A gimnáziumot táv úton folytattam. Igazából nem is volt normális életem: ha épp nem a tornatermekben izzadtam, akkor otthon tanultam, pihentem vagy éppen a kutyáimat készítettem versenyekre.
Az ökölvívás egy nagyon komplex sport: nem csak erőnek,kondinak kell lennie de fejben is elég összeszedettnek és koncentráltnak kell lenni. Nem lehet úgy kötelek közé lépni, hogy nem hiszünk magunkban. Bízni kell magunkban, hinni,hogy megtudjuk csinálni. És én hittem. Az első mérközésemen még legalábbis. Aztán valami megváltozott. Többé már nem voltam olyan magabiztos és edzeni se akartam nagyon. Ezt soha nem árultam el senkinek. Folytattam tovább. Nem akartam senkinek csalódást okozni. Úgy éreztem ha abbahagyom akkor feladom. Cserben hagyom aput, edző bácsit (aki még apukámat edzette). Mára már rájöttem, hogy az a rengeteg negatív energia ami aggodalmaimat okozta és végül a vesztemet Kínában a világbajnokságon nem volt más mint a rendezetlen családi háttér. Az otthonunk -ha lehet így nevezni- egy valóságos csatatér volt: veszekedések, kiabálások és verekedések tárháza. Tudom mind ez nem kifogás, de én a makacsságom mellett egy érzékeny ember vagyok, és ezen körülmények igen rosszul hatottak a lelki világomra. És mint azt már említettem a bokszban nagyon fontos, hogy állunk a dolgokhoz fejben. Nos, én igazán rosszul álltam ezen területen. Hinni akartam magamban, de valahol a szívem mélyén tudtam, hogy nem fog sikerülni. Szerintem egyszerűen bebeszéltem magamnak, hogy nem fog menni, nem vagyok rá képes.
2012-ben négy fős kiscsapatunk indult el Kínába a világbajnokságra, ami egyben az egyetlen kvalifikációs lehetőség volt a nőknek az Olimpiára való kijutásra. Az első nő voltam( tizennyolc évesen) Szlovákia boksz történelmében aki kijutott világbajnokságra. Sajnos vesztettem. És mára már tudom,hogy rajtam kívül senki és semmi nem tehet arról ami akkor és ott a ringben történt. Az ökölvívással azóta szakítottam. Nem adok hitelt azon szavaknak miszerint megtört engem az egész világbajnokság, ezért nem csinálom már. Csak bele fáradtam abba, hogy rengeteget edzek és semmi magánéletem nincs. Hiszen mindössze két év alatt a nulláról indulva egy olyan tudásra tettem szert, ami világ színvonalon is megállja a helyét. És bár ezt akkor és ott nem bizonyítottam számos más helyen igen. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy két évet az életemből erre „pocsékoltam”. Nagyon sokat adott nekem az ökölvívás. Rengeteget megtudtam magamról: a tűrőképpességemről, a kitartásomról,a munka morálomról,a fájdalombírásomról… Ugyanakkor nagyon sok mindenre megtanított: bárhogy hozza is a sors mindig tenni a kell a dolgunkat minden körülmények között. És ezen tanultakat számos alkalommal feltudtam már használni, az azóta eltelt rövid idő alatt. Hiszen mindez valamivel több mint egy éve történt. És nekem mégis olyan soknak tűnik.
Ezen egy év alatt új célokat, álmokat tűztem ki. Sokkal magabiztosabbnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam. Mint írtam rengeteget tanultam abból a 2 évből, de amit igazán megtanultam egy életre az az ,hogy bízzak magamban, de igazán teljes szívvel. Nem csak úgy, hogy bízni akarok de valahol mélyen kételkedem. Bízni,hinni és tenni kell az álmaimért és akkor igazán valóra válnak. Most van egy nagy álmom amin már neki álltam dolgozni. Talán ez egy újabb olyan cél, mint az Olimpia: igen kicsi az esélye, hogy sikerül. Ugyanakkor már azt is megtanultam, hogy az esélye annak, hogy valami sikerül 50-50%. Pont annyi esélyem van mint bárki másnak. Nagyszerű családom van akik mindenben támogatnak. És ami a legfontosabb: nyugalom,béke,szeretet van otthon. És most először igazán hiszek. Hiszek magamban és tudom,érzem,hogy megtudom,meg fogom csinálni!
2013
