A Bodoki Piri felhasználó összes verse >>>
Örökké
Összegömbölyödve fekszem az ágyamban, szorítom a szívecske formájú piros párnámat és megállás nélkül folynak a könnyeim. Az elmúlt hetekben a poklok poklát élem át és ez a szűnni nem akaró fájdalom teljesen felemészt. Annyira erőtlennek érzem magam, annyira bágyadtnak, mintha minden életerő eltűnt volna belőlem. Bedugom a fülhallgatóm és Demi Lovato Nightingale-je csendül fel a fülemben. Annyira szomorú és melankólikus ez a dal. Ismétlésre állítom és a könnyeimet újból felváltja a zokogás és rövidesen mély álomba merülök.
Arra ébredek, hogy kedves kezek simogatják a hátam. Hátra sandítok és fátyolos,kisírt, álmos szemekkel anyámra bambulok. Kiveszem a fülesem, leállítom a zenét.
– Abbey , drágám, hogy vagy? Aggódom érted kicsim. Hetek óta ki sem mozdulsz a szobádból, tönkre teszed magad. Tudom, hogy rettenetes ami történt és, hogy fáj de már 2...
–Ki ne mondd!- sziszegem figyelmeztetően. Anyám gyorsan becsukja a száját ,bölcsen nem folytatja. Nagyon helyes. Egyáltalán nem akarom ezt hallani, elfordulok tőle és igyekszem a bennem fortyogó dühöt száműzni a hangomból. – És igenis kimozdulok. Megetetem a kutyákat. Hagyj most békén anya. Pihenni akarok.
- Rendben kincsem. Főzök neked egy kis kamilla teát az megnyugtat.- Puszit nyom a fejemre és kimegy. Zsibbadtan fekszem az ágyon. Olyan sötét van itt. Talán ki kellene húznom a redőnyt. Két hét után azt hiszem illene is. Feltápászkodom, annyira gyengének érzem magam, mint egy szellem, elbotorkálok az ablakhoz és fényt engedek a sötét, borús szobámba. A napfény arcon csap. Hűha, de szép idő van kint. Csupa hó és jég minden, a nap pedig mint valami arany lepel terül szét a fehér mindenségen. Csodás helyen lakunk. Körül ölel minket a természet: kis szobám ablaka az erdőre néz. Házunk mögött takaros kis erdő húzódik tele fával, amelyek most csupaszon hóval fedve, kopáran állnak. Az erdő mögött hatalmas rét terül el. Csordogáló, kis patak választja el a másik felétől, amit dombok tarkítanak. Talán anyámnak igaza van és mégis csak ki kellene mennem. Megsétáltathatnám a két kutyát. Igen, ez az. Természet és a kutyáim, ez kell az összetört szívemnek. Tényleg begubóztam a szobámba és ez nem tesz jót nekem. Itt minden csak rá emlékeztet. Ó, Istenem mennyi időt töltöttünk itt! Mennyi éjszakát beszélgettünk át, mennyit bolondoztunk. A gondolatra újra megerednek a könnyeim. Elvesztése annyira fájdalmas. Fogalmam sincs hogyan fogom ezt a szívemben keletkezett űrt valaha is betölteni. Körbe nézek a szobámban és minden fényképen kettőnk boldog arca néz rám vissza. Nem bírok itt lenni tovább, így lenni tovább. Kézfejemmel letörlöm a könnyeimet és neki látok ruhát keresni ami megvéd Montesano fagyos telétől. Magamra rángatok egy vékony testre simuló nadrágot arra pedig egy vastag gyapjú melegítőt. Egy meleg felső, gyapjú pulcsi és a téli kabátom, megteszi. Lelopakodok a lépcsőn, belebújok a túra bakancsomba és kisurranok a házból. Nincs kedvem társalogni se apával, se anyával.
Ahogy közeledem a kutyák felé kezemben a nyakörvekkel úgy zendítenek rá egyre hangosabban az ugatásra. Pisszeghetek nekik, hogy csendben legyenek, de csak nem hallgatnak rám. Túl izgatottak szegénykéim. Nem hibáztatom őket, jó ideje nem voltunk már kint csavarogni. Pedig ez előtt szinte naponta kóboroltunk a kis erdőben. Magamhoz hívom őket és rájuk adom a nyakörveket. Póráz nem kell. Okos, szófogadó kutya mindkettő. Kiengedem őket és a kert végében lévő kapuhoz baktatok. A két bolondom már izgatottan ül a kapuban. Előhalászom a kulcsomat a zsebemből és szabadjára engedem mindnyájunkat. A két német juhász őrült módjára száguld a folyosót alkotó fák között. Lassan ballagok utánuk. Mikor elmegyek a mi fánk mellett már nem bírom tovább. Rohanni kezdek én is a kutyáim után. Alig látok a könnyeimtől úgy futok minél messzebb innen. Messze mindentől ami rá emlékeztet, messze ettől a fájdalomtól. Hosszú rohanás után végre kiérek a hó lepte, tiszta, fehér rétre. Rá kell támaszkodnom a két térdemre, hogy levegőhöz jussak. Tényleg nagyon legyengültem ez alatt az idő alatt. Lassan elvánszorgok a kivágott farönkhöz a kis patak mellett. Mindig itt ülök. Mindig. Ez az én helyem. Itt valahogy mindig békére lelek. Lesöpröm a havat a rönkről és leülök. Felszisszenek ahogy átázik a nadrágom a vizes fától, de nem érdekel. Sokkal nagyobb gondom is van ennél és tudom, hogy ezen a helyen képes leszek elolvasni a hetek óta zsebemben őrzőtt levelet. Csak úgy érzem, ha megteszem akkor végleg elengedem őt. Mély levegőt veszek és kihúzom a gyászos kis borítékot a zsebemből. Sajnálom magam hiszen elolvasom vagy sem ő már nincs velem. Ennyivel tartozom neki bármennyire is fájdalmas. Széthajtogatom a papírt, tudom nem utoljára törlöm le a könnyeimet és olvasni kezdek:
Drága Abbey!
Te vagy a legjobb barátnőm. Mindig is olyan voltál nekem mintha a testvérem lennél. Jól tudom, mikor te ezt olvasod én már nem leszek. Kérlek Abb maradj erős! Tudom mennyire nehéz, de annak kell maradnod. Neked és csak neked bevallom félek. Már akkor tudtam, hogy harmadszor nem sikerül mikor az orvos közölte: „Sajnálom Ava, a rák kiújult”. Azt hiszem én vagyok a legszerencsétlenebb ember a Földön. Gondolj csak bele mennyit esek-kelek . Öm…viccet félre téve: félek Abb. Tudom, hogy ezt a csatát nem nyerhetem meg. Hallottam amikor a doki mondta anyának. Anya annyira össze van törve, nem akarom még nehezebbé tenni neki azzal, hogy azt hiszi feladom, de annyira fáj már minden, annyira szeretném ha véget érne. Szenvedés az egész. Nem tudom megfogalmazni mit érzek ,mert leírhatatlan ez a fájdalom. Értetek erős akarok lenni de nem akarok már tovább szenvedni. Azt akarom, hogy vége legyen! Az első két alkalom is pokolian fájt, de éreztem végig tudom csinálni. Képes vagyok rá. De most! Még az előzőt se hevertem ki teljesen, nem de? És tessék itt van újból. Abbey! Szükségem van rád! Szükségem arra, hogy tudjam erős maradsz! Kérlek Abb! Nem akarom, hogy összeomolj! Kérlek légy erős: a családomért, a családodért, magadért és értem. Kérlek ígérd meg, hogy idejössz LA-ba és meghódítod a világot ahogy terveztük. Együtt Abb! Én mindig veled leszek. Most épp nem szív ügyem Los Angeles, mert utálom ezt kórházat és már mindenem fáj. De! Meg kell ígérned, hogy boldog leszel. Bármit csinálj is úgy cselekedj, hogy boldog légy tőle. Az élet annyira rövid és hidd el nekem baromság a „vannak kötelességeink aztán jöhet az élvezet” duma. Élni kell amíg lehet és úgy, ha egyszer visszanézel ne mond azt, hogy „basszus mennyi mindent akartam még csinálni”. Ígérd meg Abb, hogy boldog leszel és valóra váltod az álmaidat! És ne feledd: fentről mindent látok. Fentről vigyázok rátok. Hadd legyek büszke rád! Örökké szeretni foglak. Nagyon, nagyon-nagyon…
Örökké: Ava xoxo
Magamhoz szorítom a levelét, arcomat a ragyogó Nap felé fordítom és hagyom, hogy simogassa könny áztatta arcomat. A tiszta kék égre nézek és rámosolygok:
- Megígérem Ava!Büszke leszel rám. Együtt meghódítjuk a világot…
***
