A Ónodi Krisztina-Adrienn felhasználó összes verse >>>
Sivatagi vészkiáltás
Néha úgy érzem, mindenki hazudik. Becsap a szemem, a kezem, a szívem, a léptem…
Az egész világ egy szépen megrendezett komédia, egy csalárd álomkép előttem:
megjátszott életek, álcázott szívek,
tettetett mosolyok, hamis könnyek…
Megtéveszt a szó, hazudik szemed,
E csúf játékban kinek hihetek?!
Falra mászok már ettől,
Elég a színészkedésből!
Néha úgy érzem,
nincs értelme sem…
Csak néha villan fel előttem délibábként az élet paradicsoma,
S ahogy közelednék, mintha árnyékká válna sugárzó pompája…
Ragyogva tündököl, szikrázva integet,
mosolygón kérlel, csalárdul így hitet:
kedvesen hívogat,
merészen csalogat.
S csak rohanok, hogy elérjem,
Hajtva űz már kiszáradt szívem!
Csendes oázis, éltető vizek patakja előttem,
De hisz' már megint kátyúba, gödörbe léptem!
Szomjazó lelkek, szomjazó lelkek!
Ugye ti, legalább ti megértetek?
Mert sokszor, mintha a falnak beszélnék,
S a szemeken át csak ürességbe néznék…
Bárcsak szavam egyszer visszhangra lelne,
Bárcsak végre hozzád, igen, hozzád is elérne!
Tudom, hogy te is szomjazol!
Velem egy hajóban utazol.
Hazug egy világ ez, tengernyi hulláma betemet,
Nézed te is az égen sötétlő megannyi felleget.
Oda vágyunk mind, hol élő vizek fakadnak,
Hol azok a fájó sebek mind begyógyulnak…
Istenünk, adj inni a szomjazónak,
Küldj esőt szívnek, sivatagnak!
Mert víz kell a puszta földnek,
Éltető szavad a haldokló szívnek!
A szomjazó lelkek
Élő vizet kérnek…
A haldokló kezek
Neked integetnek:
Adj innunk,
szomjazunk!
A szárazság feléget,
Adj innunk, adj innunk, kérlek!
