A Ónodi Krisztina-Adrienn felhasználó összes verse >>>
Honvágy
Bármit teszek is, nem mondhatom,
Hogy e hely itt nekem otthonom!
Szüntelen hajt a vágy:
Kell, hogy legyen más világ!
Hiányozni az tud csak egyedül,
Mi létezett egykor, megcsendül
A dallam, hazahív a végtelen,
Ez a hely nekem oly idegen!
Bármit mondasz, nem halkul a dal,
Nem érhet fel az óceán hullámaival..!
Azt mondod, ne álmodozzak…
De engem ez a dal vonz csak!
Sivár pusztaságokon nem lelem otthonom,
Fehér falaid bevonni örök színekkel fogom!
Hazámban éneklő virágok, daloló fák,
Te kifakult, sápadt és haldokló világ!
Ne kérd, hogy sárban fekve éljem éltem,
Miközben felhőkön túlról jöttem, érzem!
Engem a betondzsungel nem érdekel,
Fogócskázni vágyom az ég felhőivel!
Másnak a Nap lehet fényforrás csupán,
Pedig reménysugár az éjjelem hajnalán…
A tavasz egy évszak, akár az ősz, a tél,
Nekem ragyogás, mely csodáról mesél…
Naplemente, ha rám nevet az égről,
Égi hon mosolyog rám odafentről.
Madarak seregének égi vonulása,
Lelkemnek a végtelen villanása.
Érted már, érted már, miért nem maradhatok?
Hontalanul, hogy elvesszek, ugye nem akarod?
Mégis, ó, mégis még maradok, - hallottam sóhajod,
De lelkemet földi bilincsek közt nem tarthatod!
Engedj, hadd lengjem táncomat szabadon a szélben,
Márvánnyá fagyom közönyöd jéghideg tenyerében!
