A Popa Margit Gitta felhasználó összes verse >>>
Próba (próza)
Próba
– Harminckét éves lettem én – meglepetés e költemény csecse-becse...– hangzik el lejtve a mondat vége.
– Nem jó, neem jó! Kicsit mélabúsabban, kicsit jobban élje bele magát, kérem. Maga most panaszkodik, egyedül maradt a nagyvilágban, pénztelen és nyomorult ...s amúgy sem csecse-becse, hanem becse: Ajándék! Érti, mit akarok, ugye?! – kérdi a mindenfelé hadonászó rendező magas hangon.
– Igen, Dante bácsi. – mondta Ádám és nagy sóhaj után megismételte sokkal nagyobb lelkesedéssel, de annál kevesebb sikerrel azt a negyed órája ismétlődő fránya mondatot.
A színfalak mögött Juliska Rómeóval beszélte éppen meg a tegnap este megnézett filmet, miközben Júlia úgy gondolta féltékennyé tudja tenni szerelmét, ha Jancsival leáll beszélgetni. Titokban elárulom, hogy Rómeó rá se rántott s tovább flörtölt Juliskával tervezgetve a holnap esti kellemesen eltöltendő estéjüket. Tudniillik Jancsi és Juliska csak rövid ideje érkezett a színházba, így hát mindketten még új arcnak bizonyultak.
– Pszt, Rómeó, pszt! – suttogta Zoé félig felvett ruhájában. (Ő Rómeó unokatestvére volt.)
– Tessék? – pillantott félre csábító tekintetével az úrfi s picit csalódott mikor Zoé tekintetével találkozott.
– Keres Tünde telefonon. – húzta el ajkait hamisan a lány, mert bizony ismerte ő az unokatestévét, s azzal vissza is lépett az öltözőbe.
– Egy pillanat, kedves – szólt Juliskához, ezt el kell intéznem. – és elsétált.
– ... Ön, amíg szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén!...– szenvedett Ádám a színpadon. Hisz ez a szerep nem neki íródott, csak még nem találták meg, hogy pontosan kinek is.
Ha Dante bácsira tekintettünk volna egy elégedett mosollyal találtuk volna szembe magunkat, de nem olyan teljessel, mint ami az ajtó kopogtatása után következett.
Kopp-kopp!
nyílt az ajtó
Egy magas gyönyörű hölgy lépett be a színház nyikorgó ajtaján. Ápolt hosszú fekete haja a nagy kalapja alól majdnem a kabátja aljáig követte testét. Fényes kék szemei feltekintettek, mosolya megvillant ... egy pillanatig síri csend lett a teremben.
– Beatrice néni! Beatrice néni! Beatrice néni! Beatrice néni! – kiáltotta mindenki: azok is akik látták s azok is akik csak most hallották meg valahol a színfalak mögül.
Nagyon szerették őt és ő is szerette őket, egytől-egyig. Mi több, legtöbbjük a második anyukájának érezte őt. Dante bácsi mosolya után ezt hallatta:
– Úgy vélem, szünet van. (Ádám fellélegzett.)
Körülzsongták, ölelgették Beatrice nénit. Mindig hozott valami általa sütött mézes finomságot és otthonában készített gyömbéres teát. Ki nem örülne ezeknek? (Főleg, ha Dante bácsival dolgozik együtt.)
Hagyjuk hát őket szünetelni és örülni Beatrice néni finomságainak. Ha kilépünk a teremből és visszatekintünk az ajtóra ezt láthatjuk belevésve, valószínűleg egy kis-színész keze által:
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
