A Roland Szaloki felhasználó összes verse >>>
Tavaszi holdvilág
Gyenge tavaszi szellő jött velem
s ült mellém a partra,
társammá vált ez éjszaka,
szavam áhitattal s értőn hallja.
Víz tükrén a hold oly simán úszik,
nem tanulta, de tudja
mit tó csendje mesél néki,
neked ő büszkén tovább is adja:
Átéltem sok századot, vészt,
jöttek, mentek, bántottak,
édes vizem mindig éltet adott.
köszönetet ám
szívem jóra éhes színe nem kapott.
Te, hold, csak te simogattad lelkem rossz időkben,
mégha képed zápor elmosta, zivatar tépázta,
és elbújtál a kósza felhőkben,
nem kérdezted mért, csak tetted a dolgod mindig,
én mégis hullámokkal törtelek meg,
kegyetlen viharos széllel addig..
Míg nem tűntél el, kerestelek,
ég nyelt e el nem tudtam,
ám az évek sokaságában megszoktam.
Fényed elnyeli űri sötétség és magamra hagysz itt.
Féltesz tudom, ahogy énis Téged,
bánatom jeges mélyégbe vitt,
de te vagy az nekem, ki kínom,
örömöm minduntalan jelzi,
hisz tükrömben egyesülve
szerelmünket semmi sem sebzi.
Míg világ e világ
bármely szörnyű baj sújtson majd
gyötört vizem emberlélekre,
mint eddig is reményt csalt.
Reménybélí küzdelem ez,
tudod jól ki partomon ülsz,
nézz rám! Bele vizem csillogó tükrébe,
és hidd el a természettel egyesülsz!
A víz csobogása eszméletre buzdít,
mint mesebeli tanító igazság.
Itt vagyok és tudom
ez a tóba zárt légiesen táncoló örökkévalóság.
A szellő csókot lehelve tó szinére
tovalibben el messzire, itt hagyva illatát
és vissza sem nézve folytatja
végeláthatatlan hosszú, holdvilágos útját.
