A Kormos Vivien felhasználó összes verse >>>
Az árnyékember
Álltál. Pont ott álltál, hova szemem világa naponta meredt, s csodálattal, néha mosolygós figyelemmel kísérte léptedet. Testem remegő idegsejtjeit hontalan béke vonta keblei alá, várva, hogy megnyugszik valamikor, ha netán szemed égető tüze szempilláim alól verődig vissza hozzád. Léptemet szellő kísérte, illatomat a patak medre hordta hozzád.
Este megismertem nyugalmas bensődet, mely, mint a tájkép, olyan tisztasággal sugároztad be életem. Mint egy tükör, ami nem kopik, nem tud betörni. Hiába bántják, kerete mégis stabilan megállja helyét, védelmezve ezzel a benső harmóniát. Nem kellettek az unott megszokott szavak. Tekintetünk mindent mindenkor elárult, s bár nem ismertük még egymást, becstelen szavak nélkül megérintetted ajkamat és mi egyé váltunk. Izzott a levegő, gyomromban cikáztak a szebbnél szebb pillangók, mikben egészen addig tán nem is hittem. Vagy talán, néha-néha ha elképzeltem.
Mint a réten őrlődő békesség, ami vigyáz a termések, bokrok, fák, és ezer színben kápráztató virágok épségére, mellettem maradtál. Kísérted léptemet. S ha hülyeséget próbáltam elkövetni, mert valljuk be, nekem létem, Te megfogtad kezem és visszarántottál a való életbe, ami nem is olyan rég, csaknem egy éve elhagyta szívem. Hát így jártam és botlottam tévedésről tévedésre. Mindaddig, amíg oltalmazó angyalommá nem váltál. Megszabadítva ostobaságomtól.
Majdhogynem éretté váltam melletted, de azért ne felejtsük el gyermek lelkemet. Kedvedért lettem volna szél, ami békességet sugároz szerte a világban. Lettem volna egy száj is talán, minek sok jelentősége nincs, de nem fecsegni akarok. Boldogság özönnel leptelek volna el. Mosollyal a világot. Mosollyal, ami mindent és egykoron mindenkit körül ölel. Átváltoztam volna gyönyörű patakká, hogy kitartsak erőmmel minden akadály előtt, mely szerelmünk tiprására végül létrejött.
Képedet nézem és emlékszem még a sok mosolyra. Rengeteg édes szép szavadra, mi szívembe oly gyakran még belemar.
Emlékszem lágy kezed érintésére, amikor végigsiklott testemen és én, mint egy tinédzser beleremegtem. Lám, erre a gondolatra ismét hevesen ver szívem.
Mennyi boldog-boldog óra, mennyi éberen őrködött éjszaka. S egy kép ismét elém rebbent, talán egy madárka hozta ide délcegen, csak, hogy gyengédséged eszembe legyen. Hol egyik kezed átkarolt, a másik kezemet fogta, s tested a testemmel táncolt, valami édes dallamra, olyan mintha meg sem történt volna. Álom csupán, vagy szerény valóság? Nem tudom, de lehet, hogy nem is akarom, hisz e szerelem itt él bennem, tudom, nem, még nem szabad felednem. Nem írhatom kis betűvel magasztos nevedet.
Tény - ami tény, mi boldogok voltunk. Egymásnak éltünk éjjel és nap alatt, hogy megtaláljuk egymásban a pacsirta hangokat.
Ám gyenge lelkem magára maradt, köröttem ledöntötte az álomvilágból felépített becstelen kőfalat. Szemem óceánja patakokba szaladt puha mezőn lefelé, s a torkolat, bár nem tehetek róla, hónapok múltán sem apadt.
Hát ezért vesztettem én el, kit mindennél jobban szerettem. Igaz nem akartam, de a sors úgy döntött, hogy Ő legyen a mindenem. Volt is: EGYSZER, vagy esetleg kétszer. Talán háromszor, de sohasem négyszer. Már semmim sincsen. Azaz de. Emlékek tárából ismét, felejthetetlenül, nap, mint nap vétkezem.
Bár láthatsz reménytelennek, netán elesettnek, bolondnak, vagy akár őrültnek. Szólok barátom, mi bennem lakozik: egyik sem. S ha ezeket kinézed belőlem, mesélek neked valamit, mit eddig csupán magamba roskadva felhőknek idéztem. Melyek miután meghallgattak, elszálltak felőlem.
Lelkemben a szeretet tengerréten fakad, megtalálja benne minden ember, magának a kiutat. Hisz nem vagyok én bíró, végrehajtó, de még törvénykező sem, hogy másokat tettük miatt lenézzem. Ott vagyok, hol szükség van rám, szívem oda rebben. Ám ha nem kellek már, annyit kérek: „Ne felejts el engem.” Kitartásom erősebb, mint az ősi akarat. Számomra a támasz rejti a legtöbb aranyat. Ha bolondnak látsz, mert nem tudom elengedni kezedet, talán Kincsem azért lehet, mert szeretem még szívedet.
Megvetettél, mert azt hitted nem vagyok erős, s én hittem benned, mert nekem Te voltál a hős. Kire fel kell, hogy nézzek, maga a csoda. Bár tudom: túlzok. Látod? Ez bennem a hiba. Magasztallak, míg én csak egy porszem vagyok, melyet hurrikánok hada tipor ezer darabra. Valahogy mégis megvagyok. Szeretet lángja begyógyít szívemen minden egyes nyomot.
Ennyi volt a nagy „mese”, mi lelkemből eredt, lehet ostobaság, de szívemben rekedt. Nőtt és nőtt, nagyobbnál nagyobbra, lelkemnek megrepedt minden egyes burka. Nyomta bensőmet, hogy kimondjam néked, ennyi csupán Szívem. Szeretet az ÉLET. Másra nem tanítlak, nem mondhatok szépet, szívemben vitorlásként suhannak az évek. Néha előre, néha kettőt vissza, tőled függ csupán szívemet mi nyomja. Szemed pilláitól újra gyermek leszek, komor tekintettől elvesztem évemet.
Ha egy kívánságom utószor lehetne, talán úgy kezdődne, mint egy tündérmese. Ne szólj hozzám kedves, ne mondj szép szavakat. Szemed csillogását lássam, mi szórja a lángokat. Nem kérek édes ízt, melynek rózsás a zamata. Forró csókot kérek, hogy legyen parazsa. Végül nem kérek simítást, hosszas órákon keresztül, hisz tudom, a homokóra végszava zendül. Végül és végképp csak egy érintésre vágyom, hogy ujjad bársony körül szépen táncot járjon. Nem kell nekem több, elég egy pillanat, hogy érezzem még egyszer nyugvó karodat. Végezetül szeretném tiszta szívből kérni, éljél boldogan, soha ne kezdj félni. Szerelem kísérjen végig az utadon, maradj meg Te magad örök fiatalon.
S hogy mit is akartam e pár sorral mondani? Talán azt, hogy ember, nem szabad feladni.
Ha kitartasz, s nem adod fel soha, szíved gazdag, lelked erős, bátor, de sohasem mostoha. Légy Te a támasz egy rideg téli napon, ha erőd fogyni támad, legyél bátor nagyon. Az élet pörgés, vakmerő rohanás, romantikából romlandó borús szakítás. Ám ha emléked megmarad, mi szívedet élteti, lelkedben a nyugalom világát kelteti. Légy Te a hang egy elrontott kottában, hamis játszmát játszó ócska zongorában. Te vagy az egyetlen, sorsod magad írod. S csak rajtad áll ugyan: az romlott lesz vagy boldog.
Árnyékban nyugodj meg, s figyelj másokat, gyengéknek nyújtsál kitárt karokat. Majd lépj ki a fényre, nézz fel a felhőkre, felhőkön terülő égi jelenségre. Emlékezz vissza a régi időkre, fiatal korod legszebb emlékére. Csalj mosolyt arcodra, s tárd ki lelkedet, elfeledni hidd el, téged így nem lehet.
