A Szabó Hildegarda felhasználó összes verse >>>
Elcsellózott szilveszteri éj
Valahol azt olvastam, hogy az újévünk olyan lesz, ahogyan az óévünk végződik. Tünde mosolya a telefonon keresztül is meggyőző volt, de ott motoszkált a kisördög a fejemben. Kezemben a telefon is remegett, ahogy az előttem álló estére gondoltam.
- Mi van, ha nemet mond?
- Gyökér! – ordította a vonal túlsó oldalán.
- Most ezt miért mondod?
- Nem neked, csak a feliratot fejjel lefelé tetted te sügér!
- Minden rendben?
- Nah, csak ez a gyökér Illés. Öcsém, hogy lehetnek ilyen ökrök, hát nem ért a saját anyanyelvén – hüledezett. – Nem látja, hogy fejjel lefelé van a felirat?
- Inkább leteszem – ajánlottam, remélve, hogy beleegyezik.
- Dehogy teszed, még mit nem! Nagy nehezen beleegyeztem, hogy ez a nímand idióta kell neked, most meg visszakozni akarsz?! A ropit kivetted már a sütőből? Anna, hogy az idétlen…
- Leteszem inkább, készüljetek a bulira. Én döntöttem nem megyek és kész.
- Na, ide figyelj kisasszony!
- Okés! Beszéljétek meg a dolgot, én elbúcsúzom akkor…
- Bogi, te okos veled beszélek! Ez az ökör végre lépett egy jó nagyot, bár elég gyerekes még így is a viselkedése. Elhívott arra a tűzijátékra, hogy valami nagy horderejűt akar mondani.
- Én csak azt hittem…– közben fél kézzel próbálgattam a banános szaloncukor felét is beletömni a számba, úgy hogy Tünde ne hallja a nassolásom.
- Már megint mi az?
- M… Mi? – nyeltem le az utolsó falatot. – Csak egy szaloncukor volt.
- Na, ne a fogyókúra! Tudod egyáltalán mennyi kalória – őrjöngött. – A mínusz öt kilónak oda. Pedig nem ez az újévi fogadalmad?
- Nah - hördültem fel. - Drága dietetikus tanácsadóm, ne haragudj, de van még 2-3 órám ez még a 2014-es év… Szóval szabad! – kiöltöttem a kagylóra a nyelvem és sajnáltam, hogy nincs itt, így legalább két pofont adhatott volna, amiért egyáltalán igent mondtam Dávid kérésére.
- Lassan már egy sincs 23.10 van. Nem fogsz odaérni.
- Mennyi? – Kapkodva nyúltam az éjjeliszekrényemen lévő óra után szerencsésen kidöntve a pohár boromat.
Sziszegve kaptam fel az egyetemi jegyzetemet. A szétfolyt tintapacákon, a kézírásomnak már életképtelen mását azonosítottam be.
- Nyugodj le! Szívj be egy nagy levegőt az orrodon át, és fújd ki a szádon! Aztán ismételd meg és érezd, ahogyan átjárja a tested…
- Hagyjál ezzel az ökörséggel! Mi van, ha nemet mond?
- Kinyírom azt a gyökeret, úgyis jár neki egy jó nagy verés tőlem… Nálad jobbat úgyse kívánhatna egy pasi! Ajánlom, hogy megcsókoljon éjfélkor, mert különben lepontozom!
- Hehh, nyugi! És mi van az előbbi mantrázással vagy mivel? Köszi és vettem tanárnő!
- Reméltem is, mert te is kapsz tőlem, de most aztán már rohanás mert…
Nem vártam meg Tünde utolsó mondatát, idegesen rángattam magamra a kabátot és a sálat. Félúton vettem észre, hogy a nagy rohanásban elfelejtettem feltörölni a kiömlött bort a szekrényemről, a jegyzetemről nem is beszélve, amit nagy sietségemben ledobtam a sarokba. Hiába törtem a fejem nem tudtam, hogy a lelkigondozás jegyzetemre ömlött ki a drága bor – valami Cuvée, vagy mi még a láposi nagynénémtől kaptam születésnapomra – vagy a diakónia jegyzetemre. Túlságosan nem érdekelt a dolog, bár normális esetben pár szitokszó kíséretében, mindent megtettem volna azért, hogy megmentsem a begyes jegyzetemet.
Túlságosan hideg volt kint, a dér jól láthatóan nyomott hagyott a kihűlt kocsiablakokon. Egy jégkorcsolyázó kecsességét utánozva próbáltam lavírozni a részegek között. Matematikai pontossággal érkeztem a megbeszélt helyre, csodálkoztam, hogy a nagy jégmező ellenére egyszer sem estem el. Ez valahogy büszkeséggel töltött el, de őt még sehol nem láttam.
- Bocsi a késésért – lihegte kipirosodott orral. – Még nem kezdődött el ugye?
- Akartál velem beszélni…– toporogtam egy helyben az idegességtől.
Még be sem fejezhettem, de kezdetét vette a nagy őrjöngés.
- Hm? – Barna szemeit rám szegezte, így egy ártatlan kölyökkutya érzetét keltette.
A tízperces tűzijáték egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudtam mi zavar jobban a hideg, vagy a mellettem lévő tini bűzös lehelete, ahogy „Boldog Kúr Évet” kívánt nekünk. Álmodozásomból csak Dávid mély hangja rázott fel.
- Hogy mondod? – kérdeztem vissza rekedt hangon.
- Hideg van, meg fogsz fázni! Menj haza! Elkísérlek félútig nehogy valami baj érjen.
- Akartál valamit mondani, – kezdtem bele gyorsan a mondandóba –, egyébként én is mondanék valamit. De először kezd el te.
- Igen! Nem mondtam el, de ez egy nagy lehetőség – szája hatalmas mosolyra húzódott – karácsonykor kaptam a hírt nem tudtam, hogy mondhatnám el neked.
- Miféle hírt?
- Dolgozni fogok, van egy cég – ölelt meg szorosan – dolgozni fogok.
- Ez nagyszerű és mikor kezdesz már most vagy a vizsgák után? Egyáltalán hogyan?
- Most. Másodikán utazom Svájcba.
- Svájc?
- Igen, egy vagy két év a szerződés pontosan nem tudom. El van intézve minden csak tőled akartam elbúcsúzni. Tudod, van az a dolog… amit már mondtam, amikor a fiatalokat támogatnak….
Egyszerűen hátat fordítottam neki, mentem előre, mintha mi sem történt volna. Még egyszer a könnyeimmel küszködve megálltam az út közepén.
- Svájc? Normális vagy? Svájc?
- Svájc – válaszolta lehajtott fejjel.
- Svájc – ismételtem szavait.
Elszoruló szívvel léptem oda hozzá. Megsimogattam arcát. Átöleltem. Nem akartam elengedni, főleg nem Svájcba a messzeségbe, oda a távolba.
- Vigyázz magadra, a hülyékkel ne törődj! Okés? – szememből kiolvasta mit akarok mondani. – Meg hát velem se, nem érek annyit.
- Miért pont Svájc?
- Vigyázz magadra – csókolta meg a homlokomat.
Ahogy eltűnt a lámpa fényénél én úgy rogytam össze a fájdalomtól. Utáltam Svájcot, s egészében ekkor még fel sem fogtam, hogy beléptünk a 2015-ös évbe.
