A Antal Gábor felhasználó összes verse >>>
Gondolat-kút
Ültem borongó sötétségben,
hol pártfogómmá csak meggyötört
padsor vált, de meghallgattak,
és szemembe méz-könnycseppet
varázsoltak, mely hártyaként
vetített elmémbe értelmet,
és mg mindig ismételgeti,
hogy nem veszíthetem el őt,
mert sosem volt az enyém,
csak illúzió és tradíció,
amit mindenkinél láthatunk,
amin kínok közt
változtathatunk, a csodában
reménykedve, az ösvényen
végigmenve, mit kevesen
követtek, de már én is
látom, s akinek csak
tudom, mutatom, mert
az érzelmek várótermében
stagnál a legtöbb lámpás,
melyek csak arra várnak,
hogy valaki simogassa őket,
és létük a másik lététől
válik függővé, mert nem
egész, hanem rész, ami csak
fél, mely fél, féltékeny
és rég nem tudja már,
hogy önmagába vetett hite,
csak a másikról csüngő
árny, amely az elképzelt
tűz mellett rohangál a falon,
de már csak megszikkadt
hamu szállingózik, de
szeretjük az érzést és
félünk az újtól, melyet
nem ismer senki, de
mindenki létrehozza önnön
jövőjét, már a padon ücsörögve
is, de dinamikus és nem
tudhatjuk mi lesz az ajtó
mögött, csak bízhatunk, hogy
az álom manifesztálódik,
és ez ment ki minket
az agyhalottak közül,
és szerelmes szívünk
kibaszottul örül,
de most így fél tíz körül,
csillag szökőkút mellett ülve,
az univerzum alapkövébe veretem,
hogy ezt a kicsi jányt én
nagyon-nagyon szeretem.
