A Antal Gábor felhasználó összes verse >>>
Illúzió
Lassan melenget lágy nap hűs sugara,
zöldell az erdő, kékül az ég,
megfagy a tekintet, koccan a jég,
körülvesz minket egy buborék szoba.
Áldott mozdulatlanságban pislogunk
áll a fal, a szék, az asztal,
mi pedig csak ülünk, zsebünkben néma dallal
és azt hisszük, hogy csak mi változunk.
Pedig körülöttünk peng milliónyi húr
rezeg az atom, feszítő energia
tombol, mert ő a bezártság fia
és annyira mozog, hogy nem látjuk, midőn mozdul.
Elménk a székbe visszahuppan,
csak nézünk, csak nézünk, csak nézünk s
egy érzés a perc, és mindannyian félünk,
hogy egyszer a buborék kipukkan.
