A Antal Gábor felhasználó összes verse >>>
Lobogj!
Lobog a zászló s merengve nézem.
Üres szavak szaggatják a fülem,
de mélyen belül érzem,
hazugság.
Rémséges látvány vakítja szemem,
torzul az arc, szorul a szív.
Piros a vér, mely az ereimben foly,
ez éltet, s ha kell föláldozom érte.
Lobog a zászló s epedve nézem.
Zubog a szó, dolgozik a kéz, sikít a néma.
Édes a gondolat, mely szépíti az álmot
és lerombolja mindazt, ami
gonosz.
Fehér pompában tündöklő remény
csillan az égen.
Érte nyúlok, de a semmibe veszek.
Lobog a zászló s kíváncsian nézem.
Elmémbe huppan az ősök dicső emléke,
kik halni mertek érte.
Forró tinta égeti a papírt,
lágy dallam suttogja a
bűnt.
Zöld tájon, mennyországban
szétszakít a mosoly, elhalunk bele.
Föléledt a haza lelke, készen áll a
bosszúra.
Lelkem táplálja, fönntartja, védi,
s míg van, ki a lángot tovább viszi,
az kialudni sosem fog.
A zászló örökké lobog, s már könnyes szemmel nézem.
