A Kucza Anikó felhasználó összes verse >>>
Verkli
Nyirkos sarokban dülöngél a csend társával,
morcsos kabátjában dörzsöli tisztára maga körül a teret, hogy a szenny és bűz egyvelegét magára öltve
mártírként adja át az üzenetet.
Körmei alatt megfeneklett a kapaszkodás,
fekete földként táplálja a tehetetlenséget.
Ellépsz mellette emelt fővel,
de magadba szívott lehelete az ellenséged.
Már nem ébreszti fel a cipőkopogás,
sárga fogai is csak álmában vacognak.
Miként szíve is csak belülről reszket,
s baráti kezet is csak képzeletben foghat.
Arcán a ráncok közt kiült pihenni a vágy,
kicsit elszendereg, kicsit hezitál,
majd dolgait beteszi a sarokba sorba,
vagy vállára veszi és szépen elhordja.
Így ballag ő a mérföldek felett,
s fütyülve süpped a legmélyebb sárba.
Tudja, nem nyúlnak érte segítő kezek,
ha eltévedne s kiabálna.
Rövid a film, a szalag sem állja,
Múltja inkább egy verklin pereg.
Nem hajtja senki, magától tekereg,
nyikorognak belé a fogaskerekek.
A térbe vakul bele a dallam,
elillan mint köd a szikkadt mező felett.
S lelkének maradék halovány sugára,
mély torkába egy nyögésként reked.
09. 02.01-09.02.11 K.A
