A Németh Kornél felhasználó összes verse >>>
Az utolsó, Márciusra
I.
A szemed, mint a nyári nap, úgy éget,
Míg fagyos kézzel mutatsz annyi szépet.
Nem tudom eldönteni, hová valósi vagy,
De nem is kell tudni: titokzatos maradj.
Találkoztunk, és rögtön megszerettelek.
Melletted reggelente a nappal kelhetek,
És nézhetjük együtt, hűs szellőtől fújva;
A kollégium egyik ablakában összebújva.
Esténként a fák narancs lánggal égnek,
Emberek fekszenek a fűben, újra élnek,
Mert a tél, a fagy, avagy az előző társam
Megtett amit tudott, hogy meglássam:
Nem ő volt a jó, az igaz, a hibátlan...
II.
Beszélnünk kell. Pár nap, és ennek vége.
El kell hogy tűnj, legkésőbb holnap estére.
Jön valaki. Egy éve már, hogy nem láttam,
Talán hibáztam, mikor tőle továbbálltam.
Bolondos, kiszámíthatatlan lány egyébként,
Szülei Áprilisnak nevezték el kisgyerekként.
Haragszol rám, tudom, de kérlek, ne tedd,
Ha most megbántalak, magadra ne vedd!
Mert előtted áll még egy nagy választás,
Amivel pár órát csúszhatna a búcsúzás,
Fizetem a jegyedet a holnap esti buszra
Csak a végső éjjelen tépj még szét újra!
Legyen szép emlék. Az utolsó, Márciusra.
